Mindennek megvan a maga ideje

Figyelem az életem, és bármilyen tudatosan próbálom rendezgetni magamban a dolgokat, a folyamatok újra és újra elérkeznek az átrendezés, átminősítés, esetleg teljes megváltoztatás, vagy elengedés szükségességéhez, és ez mindig olyan területen történik, amire pont nem számítok. Ha mi nem is, a Nagy Testvér folyamatosan figyel, hol van rendetlenség bennünk, amitől nehéz magunktól észrevenni magát a rendetlenséget. Kellenek a jelek, egyre durvábban…

Akármennyire stabilnak gondolunk egy élethelyzetet, akár egy ember jelenlétét az életünkben, előbb-utóbb a változások mindenhova begyűrik magukat, és vagy lépést tartunk velük az átminősülések átvészeléséhez, amihez rengeteg odafigyelésre van szükség (erre többnyire nincs időnk, fel sem tűnik), vagy mi magunk is meggyűrődünk (ez bezzeg feltűnik.)

Legtöbbször elszámoljuk magunkat az elme megközelítéseivel, amire az idő fittyet hány, és figyelmen kívül hagyva az illúzióinkat. “Megy a saját feje után”, vagy egyszerűen csak követi a programot, amihez felhúzták, hogy ketyegjen. Ha valami ideje lejár, már hiába kapálódzunk.

Az elmúlt éveket végigvezetve vettem észre, hogy az élet folyamatosan készít fel minket valamire, amihez kapunk akadályokat, és segítségeket egyaránt, és mindennek van egyfajta időtartama, persze nem merev fizikai időben mérve: ez az időtartam tudatosságszintekhez kapcsolva pereg. Ha nem vagyunk hajlandóak lépést tartani a fejlődéssel, ha nem élünk mindazzal, ami elérhető, hogy ebben segítsen, akkor elcsúsznak lehetőségeink, és előfordulhat, hogy mire nyúlnánk utána, már hűlt helye.

Vagyis hűlt helye a megszokott, keresett formában!

Nem vesszük észre, hogy nem csak az segít a fejlődésben, amit pozitívan élünk meg. Úgy érezzük, hogy ha valami nem pozitívan alakul, akkor igazságtalan velünk az élet, pedig nem a sors téved, hanem mi. Van ami úgy segít a fejlődésben, hogy van, és van ami úgy, hogy nincs tovább – a sors próbálkozik mindenhogy, és mindennel segíteni próbál.

Emberek jönnek-mennek az életünkben, és addig és úgy vannak jelen, amíg szolgálniuk kell valami tanulást, tanítást – függetlenül attól, hogy felfigyelünk-e erre, tudatában vagyunk-e. Ha lejár a mandátuma egyfajta megnyilvánulásuknak, vagy maradnak, de megváltozik addigi szerepük, minőségük, elérhetőségük stb, vagy kilépnek az életünkből, átmenetileg, vagy teljesen. Ez nem egyszerű folyamat, ha nem vagyunk rá felkészülve, mert belemerevedünk meggyőződésekbe, elvárásokba, illúziókba, és nincs “B” tervünk, hogy mit csináljunk, ha valami nem úgy alakul, ahogy tervezzük a megszokásaink alapján.

A tudatosság (éber jelenlét) segít, hogy felfigyeljünk a jelekre, amik irányba állítanak minket ahhoz, hogy fel tudjunk zárkózni saját életünk folyamához, hogy szabadon tudjunk járni-kelni különböző szerepek, értékek, minőségek, feladatok stb. között. Abban is segít, hogy megértésre találjunk kellemetlen fordulatok esetén. Csakis a folyamatos fejlődéssel védhetjük magunkat a szenvedéstől, amit az okoz, hogy nem ismerjük fel időben a változások szükségszerűségét (minek, mikor jár le az ideje),  és rugalmas áthajlás helyett eltörik az, ami merev, amit másként el sem tudunk képzelni.

A folyamatos belső fejlődés segít rugalmasságot adni a változások könnyebb megéléséhez. Választhatjuk, hogy nem érdekel minket ilyen fajta fejlődés, de csak nagyobb mértékben tesszük ki magunkat vélt igazságtalanságoknak, csalódásoknak, érzelmi kiborulásoknak.

Megéri az időre nem csak úgy gondolni, hogy múlt-jelen- jövő, hanem úgyis, hogy mindennek megvan a maga ideje, amikor élhetünk vele, és amikor már nincs, keressük mivel élhetünk helyette…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

:bye:  :good:  :negative:  :scratch:  :wacko:  :yahoo:  B-)  :heart:  :rose:  :-)  :whistle:  :yes:  :cry:  :mail:  :-( 
:unsure:  ;-) 
 

Kategóriák

Blog bejegyzések archívuma

error: Content is protected !!