Újabb érdekes élménnyel gazdagodott a repertoárom. Ilyen még nem történt eddig velem. Elgondolkodtat, mi mindenre képes az elménk…

A város két különböző pontján ültünk saját otthonainkban, de ugyanazt a három zenei frekvenciát játszottuk le mindketten, miközben írásban beszélgettünk. Egyedül ültem a mozdulatlan szobában, amikor hirtelen „mozogni kezdett” minden. Úgy érzékeltem valakik táncolnak. Szinte hallottam a ruhák suhogását, ahogy a párok forognak körbe-körbe, és tudtam keringőt lejtenek. Hirtelen átszűrődött a zsivaj, és úgy éreztem, valakik németül beszélgetnek. Ha valaki megkérdezte volna hol, minden kétség nélkül rávágtam volna: valahol Ausztriában.

A terem tágas volt. Egyre tisztább részletek jelentek meg bennem. Elbűvölt a hatalmas csillár, az előkelő ruhák, az emberek tartása. Mi történik? Mit látok? Majd megkérdeztem:

• Kipróbáljuk, bele tudlak-e hívni abba, amit látok?
• Próbáljuk meg! Mit tegyek? Becsukjam a szemem?
• Nem tudom, én nyitott szemmel látom, de te csukd be, ha úgy kényelmesebb, és csak várj, történik-e valami.

Koncentráltam és elképzeltem, hogy ő is a teremben van.

• Fehér nagy ruhákat látok – kezdte ő is leírni, mit érzékel.
• Rengeteg a porcelán.
• A ruháknak hosszú ujja van.
• Tényleg? Én úgy éreztem hosszú kesztyűt viselnek.
• Gyertya van a csillárokba,n és díszes a férfiak ruhája.
• Nézd az udvart mekkora, ha kinézel! A férfiak ruháját én egyenruhának néztem. Piros szín is van benne. Az udvaron meg minden szigorúan formákba van nyírva.
• Igen, van benne piros, és arany hímzéses a ruhájuk.
• Ez tuti Ausztria! Az 1800-as évek vége.
• Van virág is a kertben, és szökőkút, meg kint fehér esernyőkkel járnak a kisasszonyok.
• Kis esernyőkkel sétálnak a nők.

Itt felkaptam a fejem. Mit mondott? A város másik felén ül a saját szobájában, és egyszerre leírtuk ugyanazt? Mindketten ugyanazt látjuk? De ő csak írta tovább…

• Kalap is van rajtuk. Schönbrunn?
• Valami kastély, de nem tudom hol. Sok a kutya. Az előkelőséghez tartoznak.
• Fekete hintó lovakkal. Élő zenekar. A pincéreken fekete fehér csíkos mellény.
• Ez de vicces! Ez meg hogy lehetséges?
• A kutyákat is látom, ilyen vékonyabb félék.
• Igen, írni akartam, mint az agarak. Rohangálnak a teremben is, simán ehetnek az asztalról, senki sem szól rájuk.

Kiolvassa a fejemből? De nem említett meg mindent, amit látok, és mondott olyasmit is, amit én nem látok. Mi történik? Jártunk volna ott valamikor mindketten, és egyszerre visszaemlékezünk? Vagy valaki közvetít valamit, és mindketten fogjuk ugyanazt az adást? De ki közvetít? Honnan? Nem fantáziálhatjuk mindketten egyszerre ugyanazt!

Az emberi elme valami csoda! Alig használjuk ki pár százalékban a kapacitását, pedig mi mindenre lehet képes! A kvantummező használata okozhatja ezeket az izgalmas jelenségeket? Eszembe jutott a mottó, amivel a kristálykoponya csoportot megnyitottam: „El fog jönni az a korszak, amikor megértitek az időt, és akkor kezdődik el egy új világ…”