Bejártam már a pilisi, Nazca-vonalakhoz hasonlított koponya formájú útvonalat, de ahogy hozzám került a kristálykoponya, befészkelte magát a gondolat: “Indulj el újra!” – így egy kis csoportot verbuváltam, akik velem tartottak. Tartottunk a nagy melegtől, és láss csodát, éjjel esőzések lettek, így mire indultunk, szépen lehűlt a levegő, ideális túrázó időt kaptunk. Nem készültem semmire, de éreztem, hogy valami meglepetést tartogat az út, csak észre kell majd venni, mi az.

A csapat meglehetősen cserfes, így a “koponya nagy részén” jókat nevetgéltünk, beszélgettünk. Eljött azonban egy szakasz, ahol megkértem mindenkit, hogy csendben bandukoljunk tovább, és figyeltem. Egy egészen gyönyörű pontnál úgy éreztem, itt le kell ülnünk meditálni a kristálykoponyával. Olyan volt ez a rész, mintha több különböző világ találkozott volna itt össze, és innen indult az a szakasz, amit “beavatási szakasznak” neveztem el, mert olyan érzés volt néma csendben végigmenni rajta, mintha levetkőzött volna ott magáról valamit az ember, és a szemet lenyűgöző, gyönyörű táj sem tudta elvonni a figyelmet a rengeteg csont alakú fadarabról, amiktől az volt az ember illúziója, hogy kihantolt sírok között sétál, és egy kicsit velük hal – nem hátborzongató értelemben, hanem lecsendesüléssel.

Végtelenül jó érzés az a csend, amikor az ember próbál valami nagyot gondolni, de nem talál semmit, csak békét, és egyetlen gondolat sem éri meg, még a legbölcsebb sem, hogy kilépjen belőle érte. Ez a fajta csend és béke nagyon tud csillogni az ember szemében – és megcsillant mindenkiében, aki ott volt. Hiszem, hogy a megfelelő időben, megfelelő helyen, megfelelő emberekkel bármikor csodák történhetnek. Hiszem, hogy ahogy a dimenziók csúsznak össze, és ez visszahat ránk – akár akarjuk, akár nem – az emberi agy egyre több minden befogadására lesz képes. Hiszem, hogy a koponyánk, benne agyunkkal nem más, mint egy adóvevő, ami kissé elavult működésformát futtat, de regenerálható (ehhez a megfelelő időben, megfelelő segítség érkezik).

Hiszem, hogy nem véletlenül van egy agy forma az Uluru hegység falán, vagy épp koponya formájú útvonal a Pilisben, és a kristálykoponyák sem véletlenül vannak, ha nem is látunk mindannyian fantáziát bennük. Emlékeztetni próbálnak minket valamire.

Hiszem, hogy mindenki arra halad, amerre hajlandó nyitni, és nem a sors fondorlatos ármánykodása miatt válnak szét útjaink, vagy találunk egymásra, hanem (energetikai vonalakat mozgató) döntéseink alapján. Hiszem, hogy elménk egyre nagyobb erőt kap, és ezért nagyon fontos kiismernünk, hogy tudatában lehessünk, minek adunk erőt általa. Hiszem, hogy akik nem csak érdekesnek találják ezt a témát, hanem hajlandóak szolgálni is, azokat megtalálja a lehetőség, hogy elmélyülhessenek benne. Hiszem, hogy mindez egy olyan rendszerhez vezet el, amit pénzért nem vásárolhatunk meg, ahol nem létezik protekció, ahol nem mérvadóak a vágyaink, ami végre úgy mér fel minket, ahogy mindig is szerettünk volna megmérettetni: előítéletek, elvárások nélkül: ISTEN ELŐTT.

Hiszem, hogy a Spirál technikák ilyen utat egyengetnek bennünk, mint egy “koponya túra”: felfedezteti elménk ismertnek hitt, és ismeretlen útvonalait, hogy tudatosan eldönthessük, melyiket járjuk, ne csak kóboroljunk.