Hihetetlen milyen ördögi körbe tudnak berántani a komplexusok. Mint valami kis beépített chip, azonnal jeleznek, ha a “fogoly szökni próbál”. Egyetlen kiút van belőlük, a megfelelő kommunikáció, abból pedig manapság nem sok “kapható”.

A félénkség, és másokat maga alá begyűrő nyomulás mögött egyformán komplexusok húzódnak meg. A komplexusok nem ugyanúgy mutatkoznak meg, de egyformán rombolnak. Míg az elnyomott emberek attól tipródnak, hogy nem tudják, hogyan adhatnának szót szabadságvágyuknak büntetés nélkül (ami sokszor belső bűntudatból érkezik, vagy bűntudat miatt hagyják), addig az elnyomók attól szenvednek, hogy nem tudnak szabadulni attól az üzemmódtól, hogy újabb és újabb embert kell maguk alá gyűrni, hogy folyamatosan bizonyított legyen önmaguk számára, hogy elég jók, nem kevesebbek, mint amit önmagukról tudat alatt tartanak. A két tábor nem tud egymás nélkül meglenni, bevonzzák egymást, és együtt szenvednek.

Ezért amíg nem dolgozunk a komplexusainkon, békére sincs nagyon lehetőség.

Van egy jó kis mondat, A békés harcos útjában. Valahogy így hangzik:

Éveken át komplexusok hadával nyomorgattam magam én is. Mint valami perpetuum mobile, valaki maga alá gyűrt (hagytam a béke kedvéért, vagy félelemből), de ez nem egyensúly volt. Egyensúly felé úgy próbáltam haladni, hogy valaki mást meg én gyűrtem magam alá (kirobbantam). Tipikus példája ennek, mikor  munkahelyen a főnök leüvölti a fejünkről a hajat,  mert otthon agyon frusztrálta az asszony, mi pedig hazamegyünk, és elverjük a port a gyereken. Mindezt észre sem vesszük, csak végigfut rajtunk a láncolat.

Ebben a folyamatban mind a védekezés, mind a támadás rengeteg energiát őröl fel.

Én magam csak úgy tudtam kimászni ebből az ördögi körforgásból, hogy el kezdtem megfigyelni saját magam reakcióit, és mikor azokra okot kerestem, arra jutottam, hogy az egész folyamat mozgatórugója a “jó” és “rossz” minősítésem.

Mit tartok jónak/rossznak? Mitől tartom jónak/rossznak magam? Mitől tartok másokat jónak/rossznak? Miként reagálok, ha valaki rossznak tart? Hogyan viselkedek, ha én magam valamit rossznak tartok magamban, vagy másban? Csupa viszonyításból kiinduló működés. És mihez viszonyítunk? A komplexusok miatt egy egészségtelen állapothoz!

Ha leülünk összeírni, mi mindent szeretnénk (nem autóra, házra gondolok), és ehelyett mi van az életünkben, megdöbbenünk. Tisztelet a kivételnek – de ha ennyi nem tetszőt találunk, akkor miért ÍGY élünk?

A mondat sokszor önmagunkra is vonatkoztatható: “Akit a legnehezebb szeretni, annak van a legtöbb szeretetre szüksége!“

Miért nem kezdünk el úgy élni, hogy azzal tényleg szeretjük önmagunknak, és megadjuk magunknak azt, amivel békésen, vidáman, kiegyensúlyozottan tudunk élni? Másnak nem érdeke, nekünk magunknak viszont IGEN! A békés belső ad egészséges alapot az olyan viszonyítás rendszerhez, mely nem bizonygatni akar, mely nem konfliktusokat, harcokat stb. provokál.

Tagadhatatlanul annyi minden van ránk hatással, hogy leköt minket a megélés, és lassan már fel sem tűnik, hogyan élünk, csak gyűrjük magunk alá a mindennapokat. De amikor feltűnik, hogy már alig bírjuk a súlyát cipelni, akkor miért nem kezdünk el lepakolni belőle?

Az ördögi kör csak addig ördögi kör, amíg nincs tudatosság, amivel feltűnik, amivel megregulázhatjuk. Ez persze nem kis munka, és nem kevés veszteséggel jár, de megéri, mert a legtöbb velejáró veszteségről – ha eleinte fáj is – kiderül, hogy csak rosszul láttuk, rosszul értékeltük, és az önámítás miatt kapott értéket, nem önmaga miatt fáj, így a fájdalma megszűnik.

Semmit sem veszíthetünk el, amíg valóban szükségünk van rá! Ha mégis elveszítettük, ideje volt mennie, és nem jól mértük fel a szükségességét. Ami fáj, az a saját ragaszkodásunk. A változáshoz bátorság kell, és aki ezt megérti, annak sokkal könnyebb bátornak lenni!