Halálpart

Igen bizarr neve van ennek a mára idegenforgalmi látványosságba átfordult területnek, de a bizarr nevet jogosan kapta, hiszen a partszakasz az errefelé történt több száz hajótörésnek köszönheti a nevét.

Állítólag az egész országban itt a legrosszabb az időjárás, leginkább Anglia csapadékos, hűvös, szürke klímájához hasonlítható. Ennek ellenére ez a rész sem marad „út” nélkül, mert itt vezet a Camiño dos Faros, azaz a világítótornyok útja. A 200km hosszan, szinte végig közvetlenül a tengerparton tekergő ösvény inkább nevezhető túraútvonalnak, mint zarándokútnak, ám az ország belsejében vezető zarándokútnál lényegesen látványosabb, és a nagy szintkülönbsége miatt embertpróbálóbb is. (forrás: Szép világunk.)

Ahogy korábban írtam, Muxiában éreztem úgy, hogy ideje megállnom. Addig 38 napon át, megállás nélkül gyalogoltam bejárva a Szent Jakab utat, majd átgyalogolva Finesterrebe, és onnan ide, Muxiába. Fel sem merült bennem, hogy megálljak, sőt, az volt a terv, hogy Muxiából visszagyalogolunk Santiagoba, de a Muxiai óriás kövek az óceánparton olyan békét és nyugalmat adtak, amihez meg kellett állnom, hogy egy kicsit átadjam magam mindannak, ami ezt a nyugalmat sugallja, hogy elmerüljek benne. Ez azonban nem jelentette, hogy csak ültem ott, és nem csináltam semmit. A pár napot, amit Muxiában tölthettem, kirándulásokkal múlattam.

Ahogy több napon át Muxiát, és környékét jártam, felfigyeltem rá, hogy a tekintetemet mindenhonnan ugyanaz a terület vonzotta  újra és újra. Persze a nevét és történetét nem tudtam, csak maga a földnyúlvány hívogatott, amit átölelt az óceán. Az itt működő világítótorony jól látható Muxiából, így kérdezősködni kezdtem, mi ez a hely. Rózsa, a Delfin zarándokszállás vezetője azonnal rendelkezésemre bocsátott mindenféle információt, azt is, hogy ez a hely bizony nem egynapi járásra van, de megéri gyalogolni, hiszen része a Camino dos Faros útvonalnak, ami egyfajta extrém camino.

Amint eldöntöttem, hogy elmegyek oda, felerősödtek a hullámok, megnőtt a páratartalom, elborította az egész területet a köd. Mégsem tettem le a látogatásról. Másnap hajnalban buszra szálltunk ketten, és elmentünk Camarinasba, ahonnan gyalogosan el lehetett menni a Cabo Vilan világítótoronyig, visszafelé pedig úgy terveztük gyalog jövünk, a zöld jelek mentén, bejárva a  Camiño dos Faros egy részét végig, az óceánparton, a Halálparton. Ez az út lett az én Caminom egyik legfontosabb állomása.

Víziszonyom van, rettegek a nagy vizek kiszámíthatatlanságától, mivel több emlékem is van előző életekben elszenvedett éjjeli hajótörésről, fulladásról, cápatámadásról, és félek a sötétben, főleg, mert olyankor felerősödik az érzékelésem, és vele az emlékeim. Itt lehetőségem volt jó sok tudatalattiba bezárt félelemmel szembenézni, ezért lett fontos állomás. Mintha csak az időjárás miattam változott volna ködössé. (megj: Mártáék kora délután mentek el ide ugyanazon a napon, és akkor száz ágra sütött a nap.)

Napfelkelte előtt fejlámpával indultunk el az óceánparton, eleinte lelkesen. Akkora köd volt, hogy fogalmunk nem volt tőlünk fél méteres távolságon túl mi vár ránk. Sem a szakadékokat nem láttuk, sem a világítótorony fényét. A sötétséget fürkészve kerestük a zöld jeleket a fejlámpák gyér fényénél. Egyetlen figyelmetlen lépés, és lent találhattuk volna magunkat valamelyik sziklán összetörve, amire csak akkor jöttünk rá, mikor visszafelé, napfelkelte után elénk tárult a part.

Csak a sötétség, a köd, és a furcsa hangok vettek körül, ahogy az óceán erős hullámokkal verte a partot valahol alattunk, időnként hatalmas dübörgéssel jelezve, hogy a hullámok valami barlang falának ütköztek, és a falak visszaverték a hangokat. Előfordult, hogy az út fák között, falak mentén vezetett, és valami furcsa félelem kezdett el felerősödni rajtam, hogy megtámadhatnak. Ekkor eszembe jutott, amit hallottam erről a helyről, és elhessegettem a félelmeket. Ezen a területen ugyanis állítólag ravaszul kis lámpásokat aggattak a tehenek nyakába, és ahogy a tehenek mozogtak, az óceánon hajózok messziről azt gondolhatták, hogy kikötő van itt, ahol kis halászhajók ringatóznak békésen, így erre irányították hajóikat, amik zátonyra futottak a sziklás partokon, és ki lehetett őket fosztani.

Jó két órája gyalogoltunk már, és hiába volt napfelkelte, a sűrű köd miatt továbbra sem láttuk a világítótorony fényét, ami jelezhette volna, hogy jó felé tartunk. Vissza akartunk fordulni, mert csak az óceán dübörgése, és a tejfehér sűrű köd vett minket körül. Ekkor eszembe jutott, hátha van térerő, és működik a GPS a mobilon, és kiderült, ott kavarunk a végállomás körül, pár perc és a világítótoronynál vagyunk.

Hosszúnak tűnt az út, és egészen bizarr dolgok fordultak meg közben bennem. Eszembe jutott egy belső kép emléke egy hajótörésről, a kétségbeesett vergődésről a hullámzó óceánban, a vihar morajával, és az éj sötétjében nem magam miatt aggódtam, hanem akkori gyermekem kerestem a hullámok között, aki szintén az óceánba zuhant, de nem találtam. Hirtelen szúró fájdalom járta át a szívem, ahogy jött fel az akkori fájdalom emléke. Eszembe jutott, hogy milyen érzés, mikor menekülni kellene, de nincs menekülési útvonal.  Újabb és újabb abszurd gondolatok villantak fel, amiket végigfuttattam, és megnyugtattam, hiszen most ITT vagyok, bármi is történt egykor, így bármi is történne most, onnan is kerülök valahová.

A halál nem a vég, ugyanúgy az ÚT, a LÉT része, mint maga az élet. Az Út vezet tovább, további szép pillanatokhoz, attól, hogy nem látjuk merre kanyarodik, és legtöbbször mi ködösítünk a szépségén az úton szerzett korábbi, feldolgozatlan félelmek miatt.

Aztán végre kezdett oszlani a köd, és a borongós, sötét, homályos, félelmetes ismeretlen mögül valami egészen csodálatos világ kezdett kirajzolódni.

Ha nem szaladunk el félelmünkben, ha nem torpanunk meg, ha vesszük a bátorságot, kitartunk és eljutunk oda, ahova kell; ha nem panaszkodásba fordulnak az igények, és elvárások, hanem kivárjuk az időt, míg kitisztulnak a dolgok, meglepődhetünk mit rejt valójában az ismeretlen. Többedszerre élhettem meg a Camino során, hogy a szépség nem magában a szépségben rejlik, hanem az érte megtett útban, az érte hozott vállalásokban, áldozatokban. A készen kapott szép kevésbé szép, mint az a szép, amihez meg kell haladni önmagunkat. Talán pont ebben rejlik a Camino szépsége is.

Aznap, a tervezettől eltérően 46 km-t kellett gyalogolnunk, hogy visszaérjünk a szállásra. Az utolsó kilométereken már csak vonszoltam magam, úgy éreztem mindjárt összesek. Olyan mérhetetlen fáradtság volt rajtam, hogy eljutottam arra a pontra, amikor semmi, de semmi nem volt már fontos, csak hogy legyen már végre vége, és megértettem, milyen lehet a  halál egy hosszú, fájdalmas betegség után, amikor már nem tart itt senki és semmi, mert elég volt, és már olyan régen tart, hogy volt időd elszámolni, leszámolni mindennel. Ha ez nincs meg, nehéz elfogadni a halált. Ha még ragaszkodunk, ha még terveink vannak, ha még vágyaink vannak, akkor a halál csak utunkban áll és próbáljuk halogatni, s ha mégis bekövetkezik, nem tudunk békében átlépni.

Többen azt mondták, minek kellett így kimerítenem magam az utolsó napon. Nem így terveztem, de így alakult, és csak másnap, Santiago de Compostelaban értettem meg a Katedrálisban üldögélve, miért erre volt szükségem. Csak úgy volt értelme a Camino-t végigjárni, ha megfelelő nyomot hagy bennem – olyan nyomot, ami nem csak szabadság érzet, mint az óceán (irány), nem csak sikerélmény (képes vagyok rá), hanem valami olyan, amiből építkezhetek is otthon. Ez az utolsó kiruccanás indította el bennem azt, amiért kimentem: halál nélkül nincs újjászületés. A régi teljes halála nélkül nincs teljesen új. Bármi aprósághoz ragaszkodunk a régiből, mert az azért szép volt, mert az legalább ismert, mert az könnyebbnek tűnik, mind-mind csak akadálya az ismeretlen, de egyre szükségszerűbb újnak, ami a „halál” után vár ránk.

Annyira várom az újat, de sohasem volt bátorságom teljesen elengedni a régit. Csak a kellemetlen részeitől akartam megszabadulni. Így nem lehet. Ha új életet akarok, a régit hagyni kell meghalni minden egyes apró kis tartozékával, a szépségével együtt. Amire szükségem lesz belőle, az úgyis belekerül az újba is, de nem mert én ragaszkodom hozzá, hanem mert helye van ott.

Hazaértem. Folytatódhat a megkezdett út. Érvényt adtam a szónak: Ultreia! Santiagoban azonban újabb üzenet érkezett, de ez legyen egy újabb bejegyzés a blogban. A fejlődés ugyanis sohasem egy dolog megértése, hanem megértések, felismerések folytonos láncolata…

4 thoughts on “Halálpart

  1. Kriszta

    Sok szeretettel gratulálok,Ági!Minden szavadat élmény olvasni,teljes képekkel beleéltem magam a sztorikba!😊

  2. Kriszta

    A Kriszónak is mutattam a képeket (4 éves kisfiam), pár szóban elmeséltem hozzá a történetet és azt mondta,őt is vidd el oda – csendben megjegyzem,én is elmennék!😊 Ezt ő küldi Neked:🏅🔦🏁😙🌍 A földgömböt azért,hogy tudd,hova menj legközelebb!

  3. ági Post author

    :heart: mondd meg Kriszónak, csak pár év, és ő is nyakába veheti a nagyvilágot, de először menjetek el az Uluru hegységhez! Ha már ilyen közel laktok hozzá hozzánk képest :good:

Hozzászólás a(z) merczelmari bejegyzéshez

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

:bye:  :good:  :negative:  :scratch:  :wacko:  :yahoo:  B-)  :heart:  :rose:  :-)  :whistle:  :yes:  :cry:  :mail:  :-( 
:unsure:  ;-) 
 

Kategóriák

Blog bejegyzések archívuma

error: Content is protected !!