Gyermekeink nevében…

Igyekszem mindenre egyformán több oldalról rátekinteni, legyen az bölcs gondolat, vagy épp hétköznapi gond, fürkészve a magam, és mások szemszögét. A tudatos megközelítéssel, mely arra törekszik, hogy ne csak átessünk dolgokon, ne csak megéljük, elszenvedjük, belekóstoljunk dolgokba, hanem tanuljunk is belőlük, rengeteget változtam. Higgadtabb lettem, de ettől még nem lettem érdektelen.

Nap, mint nap embereket figyelek meg, és beszélgetés közben kiderül, hogy nagyon sokszor az aktuális érzelmi, kommunikációs probémát az okozza, ahogy annó, az iskolás évek során olyan szituációk sora érte őket, amivel csorbult az önbecsülésük, sérült az énképük, szűkült a kommunikációs képességük, mivel a véleménynyilvánítás, az énkép nyiladozás, énkép próbálgatás minősítésekbe, korlátozásokba fordult a szülők, vagy tanárok részéről, pusztán hatalmi/alárendelt irányok érvényesítésére való törekvések miatt, és egy érvényesülésre képtelen működésforma alakult ki a gyerekben a sok kompromisszum miatt, amibe belekényszerült, mert nem bírta annak lelki terhét, hogy esetleg (vegyünk egy iskolai példát) őt pécézzék ki, mint elrettentő példa mások kordában tartásához, megfélemlítéséhez, hogy kezelhetőbb legyen az osztály; vagy akár rajta vezesse le a tanár a saját frusztrációit kiabálással.

A csakrarendszerünk fejlődésében pontosan az iskolás évek alatt dől el a szív, és torokcsakra működése, ezért sokkal fontosabbak ezek az évek, mint puszta ismeretanyaggyűjtés, rendszerbe való begyűrés.

Számtalanszor eszembejut a csakrapszichológia, az, hogy a csakrák egészséges fejlődéséhez mennyire szükséges a csakrák jogainak tiszteletbentartása, érvényrejuttatása – mint jog az őszinte kommunikációhoz, kérdezéshez, érdeklődéshez, jog a tévedéshez, átértékeléshez, felismeréshez, bocsánatkéréshez, bocsánat elnyeréséhez stb.. Ezeket mind az iskolás évek alatt tanuljuk. Majd szembesülök azzal, ahogy a gyermekem próbálgatja magát az iskolában, érdeklődő, és szembetalálja magát kiabálással, minősítéssel, elfojtásra, elhallgatásra felszólítással, és olyan esetekben is csupán fegyelmezésig jutunk el, aminek kibontása az énkép fejlődés fontos része, mert erre nincs sem idő, sem energia a tanár részéről. Arról ne is beszéljünk, mi az ára egy ilyen szembesítésnek egy tanárral szemben. Marad a beletörődés. De hol vannak a határok? Mi mindenbe törődjünk bele?

Ha iskolás példánál maradunk, mit tehet egy szülő, ha nem csak az foglalkoztatja, hogy milyen tantárgyi tudása van a gyermekének, hanem azt is fontosnak tartja, hogy egy komplexusoktól, félelmektől mentes énképpel kerüljön ki a gyermeke az iskolából, tudván mi mindenre van később kihatással az önkifejezés minősítésekkel történő korlátozása, az osztály előtti megszégyenítés, a tanár saját énképéről, sikereiről szóló maximalizmusának való megfelelésre kötelezés olyan esetekben is, amiben esetleg nem feltétlen a gyerek képességeihez passzol az elvárás, vagy éppen nem a gyerek életpályájának legfontosabb állomásáról van szó, ha látja a szülő, hogy a gyerekek már az iskolában belekerülnek a nagybetűs életbe ilyen szituációk miatt, amikor még koránt sincsenek felvértezve olyan jogokkal, amivel egy felnőtt rendelkezik.

Hol szólhat vissza egy kisdiák önmaga védelmében egy tanárral szemben büntetés nélkül? Hol lehet igaza egy diáknak retorzió nélkül, ha ezzel a tanár pedagógia kvalitásai csorbulnak? Rengeteg kérdést feltehetnénk, és nem utolsó sorban elhangozhatna ez a kérdés is: Hol vizsgálják meg a pedagógusokat, hogy szaktárgyi tudásuk mellett, alkalmasak-e egészséges énképpel rendelkező gyermekekké nevelésre? Érdekel bárkit magának, a tanárnak milyen énképe van?

Pedig fontos lenne, ugyanis nem lehet senkit felelősségre vonni olyasmiért, amire nem képes. Nem várhatjuk el egy tanártól, hogy empatikus legyen, ha nincs benne empáia. Nem várhatjuk el egy tanártól, hogy önvizsgálatot tartson, ha nincs meg benne hozzá egy egészséges énkép, amivel fel tudja dolgozni azt, amit talál. Pedig a tanár is ember, ő is tévedhet. Ezzel nincs is semmi baj. A baj ott kezdődik, mikor ennek a gyerek issza meg a levét.

Mondd azt, amit a tanár hallani akar, bármit gondolsz, és máris békén hagynak! Tanulj meg elvárt szerepekbe belesimulni, mindegy egyébként mi a  véleményed, a béke kedvéért! Mondj le a véleményedről! Mondj le alapvető jogaidról, majd ha felnőtt leszel, akkor érvényesítheted!

Csakhogy mire felnőtt leszel, addigra működésformáddá válik az iskolai kompromisszum, és képtelen leszel rá. Csak értetlenül állsz, mi ez a sok komplexus, félelem benned, ami miatt nem tudsz érvényt szerezni annak, amiben hiszel, amit csinálni szeretnél.

Sok minden megfordul most bennem, mivel személyesen érintve lettem ilyen helyzetben. Egyedül nem harcolhat az ember olyasmiért, amit kollektíven nem tartanak értéknek. Megnyugtatjuk magunkat, hogy kibírja az a gyerek azt a pár évet az iskolában így is. Felmérjük közben, hogy ez az “így is” mivel jár későbbi életükre nézve?

Sokan vagyunk szülők, akik félünk szólni gyermekeink védelmére kelve olyan esetekben is, amikor a gyermek csak ránk támaszkodhat, mert gyerekként megtanítottak minket félni, és ezzel mások visszaélhetnek. A mi gyerekeinket ugyanerre tanítják.

Azt nem várhatjuk el, hogy egy tanár olyan példát mutasson, amilyet mi szeretnénk, de arról tehetünk, mi milyen példát mutatunk gyermekünknek, hogy nekik kevesebb félelmük, komplexusuk legyen. Ez megér pár gondolatot…

One thought on “Gyermekeink nevében…

  1. Névtelen

    Szomorú de így van.Mit ės hogyan tegyük ez a nehėz.A tanár felvilágositása helyes vajon amit tesz ės ahogy teszi?Nehėz helyzet de meg kell tegyük a gyerekeink vėdelmėben.Termėszetesen retorzió nėlkül a tanár rėszėről. :heart:

    Reply

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

:bye:  :good:  :negative:  :scratch:  :wacko:  :yahoo:  B-)  :heart:  :rose:  :-)  :whistle:  :yes:  :cry:  :mail:  :-( 
:unsure:  ;-) 
 

Kategóriák

Blog bejegyzések archívuma

error: Content is protected !!