A világom az elmúlt másfél-két évben gyökeresen átalakult. Gyakorlatilag porig leomlott a régi, stabilnak tűnő életem: 24 év után kirúgtak a munkahelyemről, fél évvel később egy hosszú betegséget követően elvesztettem Anyukámat, majd újabb fél év múlva a 20 éve tartó, lassan kiüresedő házasságom is végleg kudarcba fulladt. Arról a spirituális iskoláról, amit több mint 10 éven át szolgáltam kiderült, hogy manipulatív szemfényvesztés, ami gúzsba köt és mérgez. A 18 éves fiam pedig a tudatmódosító-szerek illúzió világának bűvköréből próbál szabadulni, amiből csak keveseknek és nagy erőfeszítések árán sikerült, és csak reménykedve, aggódva figyelhetem a lépéseit. Ez együtt egy biztonságra és stabilitásra törekvő Bikának több mint válság.

Hirtelen túl sok minden tört darabokra bennem és körülöttem. Úgy éreztem, hogy szinte minden felett, ami addig nekem fontos kapaszkodó volt, eljárt az idő. Túl sokáig vártam a csodára, ami egyszer csak mindent úgy alakít, ahogy szeretnék élni. Eközben olyan lettem az életem színpadán, mint egy ottfelejtett, felesleges, bútordarab. Szinte már körbelengett a besavanyodott, dohos szag, a megrekedtség és tehetetlenség reménytelensége, az önsajnálat posványa.

Aztán hirtelen rádöbbentem, hogy ez így nem mehet tovább, mert nem vezet sehova! Egyszerűen nincs tovább mire, vagy kire várni. Le kell zárni a régi dolgokat, ha élni akarok és nemcsak vegetálni. Újra el kell indulnom ahhoz, hogy még értelmet találhassak ebben a létezésben. Ha nem teszek magamért, más nem fog….. és szépen lassan megmozdult valami legbelül, ami elkezdte újra szervezni a szálakat. „Újratervezés”, mint amikor a GPS elveszti a kitűzött irányt és teljesen új lehetőségeket keres, csak még nem nagyon tudja merre.

Akkor kezdtek újra megmozdulni a dolgok, amikor elhatároztam, lesz ami lesz, muszáj tovább lépni. Másfél év hiábavaló keresgélés után pont akkorra kaptam állás lehetőséget, amikorra a legnagyobb szükségem lett rá. Miután a férjem elköltözött és nyilvánvalóvá vált, hogy nem lesz már belőlünk semmi, elindítottam a válást is, és elkezdtem eltakarítani a régi életem romjait. Gyakorlatilag ezzel telt az elmúlt évem, és akad még belső munkám szép számmal.

Amennyire tartottam az „egyedülléttől”, végül annyira nem jelentett nagy meglepetést a mindennapokban, hiszen többnyire eddig is egyedül voltam a prózai feladatokra. Az is komoly dilemma volt számomra, hogy ezután kivel és hogyan tudom megélni a társas igényeimet, vajon mennyire válok magányossá. Legnagyobb meglepetésemre elkezdtek élővé válni az emberi kapcsolataim. Újra felbukkantak olyan emberek, akik régen sokat jelentettek nekem, csak valahogy a család és spirituális identitásom miatt elhanyagoltam őket. Más tartalmat és mélységet kaptak azok az ismeretségek is, akikkel eddig is kapcsolatban álltam, bennük igazi barátokra találtam, akiktől rengeteg támogatást és figyelmet kapok. Rá kellett jöjjek, hogy sokféleképpen érezhetem magam, de egy biztos, hogy nem vagyok egyedül!

A kezdeti kétségbeesés után hirtelen eljött az a pont, amikor felderengett, hogy valójában korábban voltam igazán sötétségben és magányban, nem pedig most, amikor egyébként fogalmam sincs, hogy merre is tartok. Kétségtelen, hogy vannak nehéz helyzetek – pl. amikor elmegy az áram az egész házban télvíz idején és hirtelen azt sem tudod, mihez kapj – de megjelent a szabadság és önállóság érzése is, ami nagyon motiváló tud lenni. Minden nehézség ellenére úgy érzem, hogy hihetetlenül támogatva vagyok, nincs más dolgom, mint szépen haladni tovább a magam tempójában, bármerre visz is az út.

Valahogy olyan az egész, mintha most, az 5. X felé közeledve kaptam volna még egy esélyt arra, hogy megszüljem egy vadonatúj önmagam, és elkezdjek végre valóban élni, szabadon, külső kényszerek nélkül. Eddig még nem nagyon sikerült megtapasztalnom milyen az, amikor én vagyok a főszereplő a saját életemben, de úgy érzem, most azzá válhatok, ha merek. Mert nem olyan egyszerű ez, amikor huszonéves rögzült rutinokat kell hozzá szépen, következetesen sutba dobni, és ha nem figyelek eléggé, akkor nagyon könnyen visszacsusszanhatok a megszokott reakciók komfortjába. Ami erőt ad, hogy nincs vesztenivalóm, már csakis a korlátaimat veszíthetem, amikért meg nem kár…

Úgy érzem ezek a változások még csak a jéghegy csúcsát jelentik, folyamatosan mozgásban van minden körülöttem, de már közel sem félek tőle annyira, mint az elején. Azt hiszem végre megértettem, hogy minden értem van, és engem tesz gazdagabbá, amit kapok általa.

Ági barátnőm szavait idézve, a boldogabb út nem mindig a könnyebb választás. És ez így van (mondaná Kryon).  Viszont azt hiszem, hogy csak ezt érdemes járni…

Tantusz, 2017. január 30.