Nem tudom nem észrevenni, mennyi helyről cseng ugyanaz vissza. Igaz, mikor várandós voltam, hirtelen rengeteg várandós nő lett az utcán, csak mert arra voltam nyitott, hogy észrevegyem. Mióta az érdekel, hogyan tudnánk változtatni a testünk állapotán – legyen az egészségesebb állapot felé, vagy épp öregedési folyamattal szemben – az előbbi példa alapján nem véletlen, hogy mikbe botlok folyton – akár tudományos cikkről van szó, akár ezoterikus gondolatfejtésről, mint a legutóbbi Kryon fordításom, akár saját, belső gondolatokról.

“A tanulmányok bemutatják annak a módját, hogy a DNS aktivitásról rendelkezésre álló bőséges adatokat hogyan lehetséges kihasználni annak érdekében, hogy közvetlenül újraprogramozhatók legyenek a sejtek.” forrás

A fenti cikk csak egy próbálkozás a sok közül a tudósok világában, ahol igen divatos kihívás a DNS működésének megértése. Nem csak orvosok, de matematikusok, nyelvészek, sőt már spirituális előadók, tanítók, csatornázók is ostromolják az emberi DNS titkait. Erről eszembe jutnak Atlantiszi emlékeim, ahol hasonlóan érdeklődtek e téma iránt, sőt, sikerült kiváló eredményekre is szert tenniük, épp csak visszaéltek a megkapott tudással. Az útvonal ettől még nem kerülendő, épp csak a fejlődés útján talált kincs máshogy értelmezendő, és alkalmazandó.

Az emberi faj spirituális emelkedésének egyik szembetűnő jele, hogy el kezdtünk súrolni olyan témákat, elméleti területeket, amiknek gyakorlati megvalósítása forradalmi változásokat hozhatna testünkkel, életmódunkkal kapcsolatban, épp csak többnyire leragadunk az elméleti résznél, vitáknál, megkérdőjelezésnél, lelkesedésnél, és amikor a hétköznapi gyakorlatba tétel lehetősége jön, fel sem tűnik, hogy mindent a régi módon csinálunk, helyesbítek, olyasmiben újítunk, ami nem jár számottevő változással, de az, ami alapjaiban megváltoztathatná sejtjeink működését, az valahogy elkerüli a figyelmünket.

Mániám, főleg a Camino óta, önmagam tudatos belső fürkészése, és míg korábban ez csak a gondolataimat, érzelmeimet érintette, újabban a figyelem terébe bevontam a testemet is – és persze ezek nem különállóan megfigyelt területeket jelentenek, hanem komplex folyamatok megfigyelését, oda-vissza hatásokat. Megfigyeltem, hogy bármikor az eredmény tölt ki, és nem a folyamat folytonos megfigyelése, már csúszok is a kudarcra ítélt állapotba. Így jártam a Camino után, amikor annyira kitöltött a döbbenetes gyorsaságú regenerálódási folyamat, hogy miután hazajöttem, egy pillanatra sem sikerült megvalósítanom újra azt az állapotot, amit kint megtaláltam, és alkalmazni tudtam, mert annyira szükség volt rá, hogy tudjak haladni az úton.

Kell az az állapot, amikor égetően szükség van valamire. Nem pusztán az akarás fokára gondolok, hanem elsősorban a szándékra és feladatra.

Korábban meséltem, hogy Németországba utazok, és tartok tőle amiatt, hogy van bennem egy hétköznapi alapokon meg nem magyarázható belső ellenállás, ellenszenv. Ez pedig mint érzelem, mint gondolat, hatással van a sejtjeimre. Meg is lett az eredménye.

Napokig remekül elvoltam, mert ha nem kapcsoltam be a TV-t, nem mentem ki az utcára, akkor fel sem tűnt, hogy Németországban vagyok, csakhogy nem ülhettem folyton egy lakásban. Tegnap Heidelbergbe látogattunk, és minden erőmmel igyekeztem meglátni ami szép, amitől át tudom magamat adni annak a belső ragyogásnak, amit egyre többször meg tudok élni, ami kompenzálni tud olyan dolgokat, amik berántanak abba, amit szeretnék elkerülni: ezek pedig a sejt szintig ható elmeprogramok. Külső vizsgálódásaimban fedeztem fel egy gyönyörű kaput! Csak csodáltam, pedig azt sem tudtam mi az. Áradt belőle valami, ami miatt le sem tudtam venni róla a szemem. Egy turista csoport álldogált épp előtte, és amikor közelebb értem, megkapta a fülem, hogy angolul folyik az idegenvezetés, és épp akkor hangzott el a kapu története. A szándék ereje csapott meg, mikor a kapuban gyönyörködtem! A szándék, amivel készült.

Stuart Erzsébet kapta a kaput szerető férjétől születésnapi ajándékként, és a meglepetés különlegessége abban állt, hogy a kaput egy éjszaka leforgása alatt állították oda, így Erzsébet reggel igazán meglepődhetett. Én pedig azon lepődtem meg, mennyire érezhető volt a szeretet még ennyi év múlva is, amivel elkészült, pedig az utána következő évek energiája jócskán törölhette volna azt. Később utána olvastam, és nagyon szerethették egymást. Mikor Erzsébet elveszítette férjét, már Hágában éltek. Az épületben minden falat feketére festetett, úgy próbálta kívülről is kifejezni fájdalmát, és gyászát. Ez a kapu viszont itt áll a mai napig a Heidelbergi várkastélyban sokak örömére.

Annyira lekötött, hogy magamra figyeljek, hogy Tomzinak rosszul esett, hogy nem foglalkozok vele, úgy, ahogy ő szeretné, és amint szóvá tette, és éreztette, már borult is a védelmem, amit felépítettem magamnak – hiszen nem önnön valómból fakadó természetes védelem volt, dolgom szembenézni önmagammal, csak próbáltam tenni ellene. Bár úgy tűnt megértette, hogy ez nem róla szólt, addigra megszűnt az átmeneti védelmi állapotom, és nem láttam mást, csak a német feliratokat. Kezdtek jönni a negatív gondolataim, és csúsztam bele a magamban fel nem dolgozott ellenszenvbe, az ellenszenv miatt érzett bűntudatba, amit a sejtjeim azonnal leolvastak, és utasításként le is reagáltak – merthogy ez volt a feladat: szembenézni azzal, ez hova vezet. Két perc sem kellett hozzá, és rosszul voltam. Hányingerrel küszködtem, feszített a mellkasom, ideges, feszült voltam, minden ok nélkül hólyaghurutom lett, amitől rázott a hideg, fájt a hasam, menni alig tudtam, és minden lépésnél illemhelyre kellett volna rohangálnom. Rémülettel töltött el a sejtek reakciójának gyorsasága és mélysége, ami egy tudatalatti elmeprogram hatására indult be, és hiába győzködtem magam, hogy nincs semmi bajom, a sejtek a győzködést nem vették utasításnak, a tünetek mind jelen maradtak, és estére csak erősödtek. Kétségbeestem, hogy ez most ledönt napokra?

Ágynak estem. Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban, mikor sokszor volt hólyaghurutom, folyton sok folyadékot kellett innom. Gondoltam első lépésnek, önmagam megnyugtatására jó lesz. Magamba töltöttem hát vagy 9 bögre teát, de csak rázott a hideg. Cikáztak a fejemben a gondolatok, felváltva, megmentő, felemelőnek hitt gondolatok, és negatív, aggódóak. Úgy döntöttem, hogy az egyetlen megoldás, ha sikerül aludnom, mert olyankor az elme nem tud olyan erősen működni. Elalvás előtt próbáltam arra az állapotra fókuszálni, amire a Camino-n találtam a fájdalmak ellenére. Az egész rosszullét egy energetikai állapot volt, a reakciómon múlott, hogy tartósan futtatom-e, elhiszem-e, mint amikor a lábam fájt a Camino-n kibírhatatlanul, vagy kikerülöm. Nem voltam biztos abban, hogy működik. Csak próbálkoztam. Bejött! Reggelre kutya bajom nem volt.

Azt vettem észre, hogy – az én esetemben – nem segít, ha pusztán ignorálom a rosszullétet, hogy visszaforduljanak a testi tünetek. Az egyfajta el-nem-fogadás, hogy nem akarom a fájdalmat, azzal, hogy helyébe képzelem a nem-fájdalmat, így csakazért is jelen marad. Sokkal hamarabb reagálnak a sejtjeim változással a fájdalom megjelenésének elfogadására, megértésére, a hálára, hogy ez megint elindíthat valami újat.

Miért ne lehetnék rosszul? Rendben, tudomásul veszem, hogy üzenet van érkezőben, ami ezzel a rosszulléttel érkezik. Figyelek! Megfigyelem a reakcióimat: melyek harcolnak ellene? melyek táplálják? és rendre utasítom őket magamban. Működési útvonalakat figyelek, próbálgatok, keresek saját bőrömön megtapasztalva, mert a működési útvonalak buktatják le a programokat, az én programjaimat. Persze ez csak a tudatos vizsgálódó rész, ehhez párhuzamosan sok minden társulhat – mint lepihenés, kezelés, ápolás, bármi – de a tudatosulási folyamat rész se maradjon ki.

Élvezettel feszegetem a határaimat, és fedezgetem fel a reakciómat, működésformámat – épp csak a környezetemmel nehéz ezt egyeztetni, akiknek másról szól az élete, és nem illik bele az ő világukba – de ennek folyamata épp úgy része a belső kísérleteimnek, vizsgálódásaimnak, mint bármi más. Mert az egész élet egy út, és mindenre, és mindenkire szükség van a teljes élethez, ami az úton épp szembejön velünk, ami körbevesz. Köszöntsük egymást: Ultreia!