Egy mai beszélgetés kapcsán hirtelen megeredtek a gondolatok bennem: mennyi mindenki beszél felismerésekről, tudatosságról, és azután ugyanazt megismétli, majd újra felismeri, hogy még mindig jelen van benne, és még mindig árt vele önmagának. Akkor mi értelme a felismerésnek?

Ma arra jutottam, hogy ha felismerek valamit önmagammal kapcsolatban, ami nem segíti a belső békémet, az olyan, mintha feltűnne, hogy jelmezben vagyok, és belátom ez a jelmez nem megfelelő nekem. De amíg csak másik jelmezt veszek fel rá, hogy az eredeti ne látszódjon, addig nem mentem semmire a felismerésemmel, sőt, újabb rétegekkel fedem el az Igaz Énem. Csak elterelem az eredeti jelmezről a figyelmet azzal, hogy újabb jelmezt veszek magamra: a bölcsesség, a tudatosság, a felismerés tényét kiemelő, félrevezető jelmezt, és így sok változásra nem számíthatok, bármilyen felismerés ellenére sem. Egy jól mutató, “aranyból” készült szemellenzőt kapok csak, és a régi szerepek ugyanúgy tudnak működni a háttérben.

A változás folyamatában a felismerés lényege nem maga a felismerés, hanem ami azt követi. Azon kell dolgozzak, hogy kitisztítsam magamból azt, amit felismertem, és nem azzal kell foglalkozzak, hogy mi hangzik jól önmagam, vagy mások felé. A felismerésnek csakis akkor van értelme, ha a felismerést követő folyamat képes megszüntetni mindazt, amire a felismerés vonatkozott. Enélkül csak becsapunk másokat. Tovább megyek: enélkül csak becsapjuk saját magunkat!

Életünk nagy része azzal telik, hogy egyik jelmezt, szerepet öltjük magunkra a másik után. Erre vagyunk kondicionálva. A gond ott kezdődik, amikor a szükségtelen jelmezeket nem vetjük le, és kezdenek korlátainkká válni.