Igazán klassz családom, és baráti köröm van, mert aggodalmaskodás helyett támogatnak abban, hogy kipróbálhassam magam a Caminon, és nem csak elfogadásukkal segítenek, hanem részt is vesznek a felkészülésben is. Az első félelmeket felváltotta a tervezgetés, hogyan is lehet felkészülni egy ilyen útra? Azt gondolom, hogy mindent átfogóan sehogy, hiszen senkinek sem lehet előre fogalma arról, hogy neki miről fog szólni egy zarándoklat. Fel lehet viszont készülni úgy, hogy ne felelőtlenség, meggondolatlanság legyen maga az elindulás. Ezzel próbálkozom.

Amikor meghoztam a döntést, hogy belefogok, még csak azt döntöttem el, hogy elindulok, arról fogalmam nem volt, hogyan. Az első félelmek azonnal aktiválták a fizikai fájdalmat a térdemben anélkül, hogy bármit csináltam volna, eljutottam a sántikálásig, s ha a térdemre hallgatok, visszakozok, ahogy minden más ilyen jellegű tervnél tettem korábban, de most másként döntöttem. Végülis nem történik semmi, ha meg kell állnom, ha vissza kell fordulnom. A jelen a fontos. A jelenem pedig arról szól, hogyan tudok változtatni a mindennapjaimon, hogyan tudok olyasminek is hangsúlyt adni, amit évek óta elhanyagoltam: hogyan tudok egy kis rehabilitációval, fokozott edzéssel, fizikai megerősödéssel kondícióra szert tenni, amire Camino ide, Camino oda, úgyis szüksége van az embernek. Nincs mit veszítenem!

El Camino, Pireneusok

Eszembe jutott a Kryon fordításom, hogy a sejtjeink azért betegszenek meg, mert nem utasítjuk őket arra, hogy ne tegyék.

Nincs is jobb alkalom kipróbálni, hogy mi történik, ha el kezdek beszélgetni a lábammal, és alkut kötünk: „én oda figyelek rád, te pedig pozitívan reagálsz, és segítesz abban, hogy végigmenjünk”. Közben elképzeltem, milyen gyönyörű tájakon haladhatunk át, így együtt. Szinte megjelent előttem, ahogy megállok a hegyen, és körbevesznek a felhők, ahogy ott állok a szobor mellett, és szétnézek; vagy ahogy haladok a síkságon, és vidáman mosolygok. Egyszerűen levettem az aggódás pszichés terhét a térdemről, hogy bármiért okolható lenne, hogy bármi felelősség terhe nyomná. Társammá tettem a felkészülésben. Ki legyen a saját testem társa, segítője, ha nem én magam? Hol kezdődhet el ez a kapcsolat, ha nem fejben? Fejben eldöntöttem, hogy minden rendben lesz.

A térdem első válaszaként megint tudok sántikálás nélkül menni, és majd kiderül mi lesz belőle.

Nem csak bennem indulnak el furcsa gondolatok. Ma beszélgettem Zolival, vele indulunk útnak kettesben. Elmesélte, hogy eleinte csupa olyan gondolat töltötte ki, hogy nincs ismerőse, aki értené, miért indul el valaki egy ilyen hosszú útra, lehet, nem is kellene, majd kerékpározás közben egyszer csak azon kapta magát, hogy egészen más gondolatok érkeztek, amik szinte megszólították.

Semmit nem tettél hosszú évek óta, ami ne került volna pénzbe. Mindig költeni kellett arra, amit csináltál, aminek örültél, és egész életedben gürcöltél, hogy meglegyen rá a pénzed. Most elmész hosszú hetekre gyalogolni, ez olyasmi, ami nem kerül semmibe. Persze, van költsége a szállásnak, az ételnek, de napjaid jó részét olyasmi fogja kitölteni, ami nem kerül pénzbe, és nem hajt kemény munkába, pedig valószínűleg ennek az útnak is lesz rengeteg öröme, szépsége. Mennyivel más életünk lenne, ha ilyen dolgokkal tudnánk értékes pillanatokat hozni a mindennapi életünkbe, és nem pénzért vásároltakkal! Nem kellene annyit futni a pénz után.

Benne is elindult a Camino.

Ugyanakkor fogunk indulni, ugyanarra fogunk sétálni, az ő Caminoja mégis másról fog szólni, már most egészen más jellegű gondolatokat mozgat meg benne. Valószínűleg mindenkinek másról szól a saját Caminója, mégis van egy közös pont: megérint. Olyan dolgokat érint meg fejben és a szívben, amikre csak akkor találhat rá az ember, ha kilép komfortzónákból…