Úgy is rájöhetünk, hogy kik vagyunk, ha azt felfedezzük, kik nem vagyunk. Így nem azon görcsölünk, hogy mit nem találunk, hanem abból válogatunk, ami utunkba kerül, és eldöntjük: akarjuk, vagy nem akarjuk. A következő fordítás erről mesél…( Forrás)

Ma, február 3-án, pénteken van a születésnapom.

A születésnapok mindig elgondolkodtatnak, hogy merre is tart az életem, és motiválnak, hogy egy kis szünetet tartsak, és magamba nézzek. Ma rájöttem, hogy 38 lettem, és az elmúlt 38 évem nagy részét azzal töltöttem, hogy önmagam kerestem, pedig itt vagyok. Gondolom, ez furán hangzik.

Olyan ez, mint mikor pénzre bukkanunk egy régi kabát zsebében, vagy inkább olyan, mintha rálelnénk az elveszett Frigyládára? Egyáltalán milyen érzés azt érezni, hogy tudom, ki vagyok? Szinte beleszédültem, ahogy peregtek bennem ezek a kérdések, míg be nem szóltam saját elmémnek, hogy „elég volt!”, és inkább olvasgatni kezdtem a „Hol van az én Gurum” című rovatot, hátha sikerül valami bölcseletre bukkannom, hogy inkább azon rágódjak.

Aztán olyasmit találtam, amiről azt sem tudtam, hogy keresem… valaki arról beszélt, hogy nem baj, hogy nem tudom, amit nem tudok. Az üzenet JP Sears egyik videójából érkezett, aminek a címe: „Legyek önmagam?”

Dióhéjban: JP azt boncolgatja, hogy életünk nagyobb részében azt kutatjuk, kik nem vagyunk, azért, hogy rájöjjünk, kik is vagyunk. A nem-tudás az, ami elvezet az igazi tudáshoz. Másként fogalmazva, az nyitja meg bennünk a kérdéseket, amik által fejlődünk, ha valamit nem tudunk. Ha mind tökéletesen „ismernénk önmagunkat”, nem lenne mit tanulni, és nem sok értelme lenne az életnek. Az élet leélésének része, hogy felfedezzük, mi mindent szeretünk, és mi mindent nem szeretünk; életünk során derülnek ki a félelmeink, vagy az, hogy mi okoz örömet, egyszerűen (vagy nem is olyan egyszerűen) azáltal, hogy jelen vagyunk életünk saját útján.

Miután belém csapott ez az újfajta rátekintés, kicsit megkönnyebbültem. Már nem éreztem olyan erőltetetten, hogy fel kell fedezzem, hogyan is vagyok „önmagam”. Egyszerűen így vagyok önmagam, ahogy vagyok. Ahogy JP mutat rá a videójában: ahelyett, hogy azzal idegesítem magam, hogy bizonytalan vagyok abban ki is vagyok, és azon görcsölök hogy valami identitásfélét fel tudjak  mutatni, miért ne üldögélhetnék nyugodtan annak tudatában, hogy megvan ki vagyok: azok egyike vagyok, akik nem tudják, hogy ők kicsodák. És ezzel nincs semmi gond. Figyelhetem ebből a nézőpontból az életem, és csak el kell engednem mindazt, amiről kiderül, az nem én vagyok, az nem illik hozzám, az nem szolgál engem.

Életem tapasztalatai fogják megmutatni nekem, hogy ki nem vagyok. Látni fogom mi jellemez engem, és mi áll távol tőlem. Ha ezt kiderítem magamról, elvezet önmagam felfedezéséhez. Felfedezésre várok a jelentéktelennek hitt viselkedésmintákban, a kibontatlan látszatokban, elő kell lépnem rejtekhelyemről, mely lehetővé teszi, hogy kivirágozzak.

Rájöttem, hogy miközben oly sok időt fordítok arra, hogy próbálom „megtalálni önmagam”, pont önmagamról maradok le. Hogy tovább menjek, meg fogom engedni magamnak, hogy társam maradjon a bizonytalanság kényelmetlensége. Ki fogok lépni az igazság fényébe, kilépek az illúzió árnyaiból. Semmi szükségem arra, hogy már most teljességben ismerjem önmagam. Izgatottan, és egyre nagyobb kíváncsisággal várom, mit fedezek fel legközelebb önmagamról. Olyan ez mint egy kaland, nem pedig rettegés. Hirtelen elmúlt a nyomás, hogy „kell, hogy legyek valaki”, mert ha nem vagyok valaki, akkor egy senki vagyok. Oldódott bennem a kényszer, hogy fel kell mutassam, ki vagyok. Én, én vagyok, és nem vagyok teljesen biztos benne, hogy az ki, vagy hogy az mit jelent, és egyáltalán nem zavar, hogy így élek. Az, hogy nem tudom ki vagyok, lehetővé teszi, hogy teljesen nyitott legyek mindenre. Lehet, hogy egy nap összefutok önmagammal. Egyelőre csak élvezem az utamat és barátkozok a bizonytalansággal…

Tanya Tiger írása

“Ezerszer veszünk el,

és találunk önmagunkra,

ezen a göröngyös utunkon”

Atticus