Október 5-e van. Az utolsó kilométereket járom Santiago előtt. Egy hatalmas eukaliptusz erdőn keresztül vezet az út, és furcsa érzésem van, mintha peregnének vissza jelen életem emlékei. Egyre több minden jut eszembe mindabból, amit eddig megéltem, és olyan, mintha sűrűsödne be előttem valami, ami beszippant, és átdob a túloldalra.

Furcsa érzés. Gondolkodtam azért lehet-e, mert az utolsó száz kilométert elöntötték a túristák, akik pecsétekre vadászva próbálják megtölteni a kredenciáljukat, mire beérnek Santiagóba, hogy megkaphassák a compostellájukat. De nem… Ez a sűrűsödés, ez valami más. Olyasmi lehet, mint amikor az életed végére elvékonyodik az élet hártyája, és a következő már ott vár rád.: Egy masszív,  összegyűlt energia, ami átránt magába, hogy azt is végig járd, azt is vékonyra taposd, azt is megéld.

Mögöttem van 800 kilométer, és fel sem fogható, hogy ez igaz. Pedig így van! És pár kilométer múlva odaérek az Apostolok szobrához, ahonnan rálátni Santiagóra és a katedrálisra. És bár odaérünk, ez nem az út vége, csak egy állomás, ami húzott magával, ami erőt adott, folyton ott lebegett, hogy „bárcsak!”, és csak lépkedni kellett érte.

Mindig kell egy ilyen cél az életben. Mindig kell valami, ami visz előre! Ki kell tűzni valamit, ami átsegít a nehézségeken. Ami értelmet lebegtet értelmetlen pillanatokban is, ami reményt ad elkeseredett perceinkben. Amitől szinte úgy érezzük, hogy nem vagyunk egyedül, mert valahol valaki, valami vár ránk.

Buen Camino!

(Szerkesztette: Tantusz )