Sokat figyelem önmagam, az érzéseimet, a gondolataimat, és arra jutottam, ha már érdekel, hogy mit lehet kihozni a tudatosulási folyamatokból az élet hétköznapi szintjén, akkor azt csináljam ugyanolyan kitartóan és becsülettel, mint ahogy legyalogoltam a Caminot. Csak jelek kellenének, mint ahogy ott voltak,  amik segítenek merre is tartsak…

Nos, kérd, és megadatik! Ma kezembe akadt a sapkám, amit a Mesetan vettem, mert olyan hideg szél fújt, hogy szinte éreztem minden apró csontocskát, ami a koponyámat alkotja, hogyan vacog. A sapka jó meleg is volt, és poén is volt. Ma, mint írtam, kezembe akadt a sapka. Mikor a fejemre húztam, magas ívben nem foglalkoztam azzal, mi is van a fejemen, de mikor képet csináltam Tomzinak, és ránéztem mit is küldtem el neki, ott volt a kért jel nem fehéren-feketén, hanem még annál is egyértelműbben: a saját fejemen viseltem az irányt, a sárga nyilat, amit korábban hetekig követtem! Mennyiszer írtam, hogy a Camino bennünk van, a bensőnkben járjuk, épp csak én magam nem tulajdonítottam neki jelentőséget, mióta hazaértem, amint a régi, itthoni környezet töltött ki újra.

A jelkövetés nem ért véget, csak most a lábaimról átkerült a tudatos figyelem területe a fejemre, az elmémre, a tudatomra. A fejemben, a bensőmben, a gondolataimban, az érzéseimben kell követnem a “sárga nyilat”, ami továbbra is a szívem felé vezet, mint irány, a fejemben pedig jelenleg jó nagy zűrzavar van. Túl sok impulzus villog Ideje rendet csinálni, hogy ne körbe-körbe járjak.

Napok óta egyre több előző életbeli belső kép, érzés jelenik meg, ez okozza a zűrzavart. Jó párszor előfordult már, hogy amikor másokkal beszélgettem, kifejezték milyen jó nekem, mennyire szeretnének ők is ilyesmiket látni. Nem tudom elég meggyőzően elmagyarázni, hogy ez nem ennyire egyszerű, és koránt sem ilyen jó. A belső látás nagyon kemény tanítási folyamat tud lenni. Olyan erős érzelmeket, gondolatokat tudnak felszakítani a belső képek, amik képesek teljesen felborítani a belső békét, az addigi énképet, ez pedig okozhat gondokat kapcsolatrendszerekben, míg nincs rutin a kezelésükre, hiszen nem mindenkinek van kedve ilyesmiket megérteni, tolerálni – ugyanis mindez párhuzamosan jön a hétköznapi élet pillanataival, gondjaival, ahol ettől még ugyanúgy helyt kell állni, mint bárki másnak, akinek ezek a dolgok nem mondanak semmit. A belső képek miatt egyáltalán nem vagyok szerencsés, amiatt azonban igen, hogy csupa megértő ember vesz körül, így önmagam lehetek.

Túlléphetnék ezeken a képeken egyszerű legyintéssel, hogy ez a múlt, és nem érdekel, ahogy sokszor meg is teszem, de mióta megjöttem a Caminoról, olyasmik jöttek fel, amiket már korábban is láttam, vagyis az elhessegetés még nem megoldás a megszabaduláshoz. Így kíváncsivá tett maga a folyamat. Nem az, amit érzékelek, vagy látok, hanem maga a folyamat, amit kivált: hogyan lehet képes egy-egy előző élet hatással lenni mostani érzelmi világunkra, viselkedésünkre, énképünkre, gondolatunkra, kapcsolatrendszerünkre, akár döntésünkre is? Ha pedig így van, már pedig egyre inkább ez a meggyőződés erősödik bennem számtalan példa hatására, mi az hogy énkép? Milyen mozaikdarabkák alkotják az énképünket, és van hozzáférésünk ezekhez a mozaik darabkákhoz? Kidobhatunk belőlük?

Automatikusan mosolyogni kezdek magamon, hogy már megint a kibúvókat keresem. Nem elfogadni, integrálni akarok, hanem kidobni. Amit ki akarunk dobni, arról vagy azt gondoljuk, hogy nincs már rá szükségünk, vagy nem tetszik, nem akarjuk. Pont emiatt marad velünk!

Minél jobban meg akarunk valamitől szabadulni, annál inkább velünk marad. Minél hamarabb elfogadjuk, megbékélünk vele, megtaláljuk a helyét a minket alkotó mozaikdarabkák között, annál hamarabb tűnik el. Ezért nem legyintek a képekre, amiken keresztül folyik belém valami önmagam számára is feltűnő ridegség, amivel nem akarok azonosulni, ugyanis amíg nem akarom, addig körülöttem lebeg, és kóstolgat. Potyára azonban semmi sem történik. Valamit üzen, tanít minden. Ennek a tanítását kutatom.

Mióta felvillantak ezek a II. világháborús belső emlékképek, feltűnt, hogy egyre több a konfliktust kirobbantható helyzet körülöttem, és bizony tudok olyan reakciókat adni, amire robbanhatna egy-két puskaporos  hordó, nagyon figyelnem kell magamra, a kommunikációmra, hogy ne eltoljam magamból mindezt, de ne is azonosuljak vele, egyszerűen felismerjem, és új mintát tudjak mutatni neki.

Egy banális példa. A boltban általában senkinek fel sem tűnik, hogy megfordultam ott. Ma azonban azon az üveg boron, amit ajándékba szerettem volna vinni, nem működött a kód. Egy olyan boron sem működött a kód. Kevés időm volt, siettem, és nagyon kellett az ajándék. Ez a bor volt az ismerősöm kedvence. Ezért mikor a kasszánál a kishölgy közölte velem, hogy nem tudja eladni ezt az üveg bort, vegyek másmilyet, ahelyett, hogy ott hagytam volna csapot-papot, ahogy máskor tettem volna, most hirtelen kicsattant belőlem egy számomra is riasztó rideg, megoldásra utasító stílus, amire csak akkor figyeltem fel, mikor megláttam a hölgy tekintetében a riadtságot, hogy most mi lesz? Pillanatok töredékéről volt csupán szó, de látszott, hogy teljesen lebénította, hogy az általa ismert lehetőséget határozottan elutasítottam, és nem tágítok megoldás nélkül, ami csak az lehet, hogy a borral a kezemben távozok, hiszen ki volt téve a polcra, hogy eladó. Olyan határozottan álltam ott tovább, hogy csak azt a bort szeretném, azt viszont el akarom vinni, hogy hirtelen nem tudta mit csináljon. Amikor megláttam a félelmet a szemében, belső képek kezdtek visszaköszönni bennem, ugyanolyan félelmet sugárzó tekintetekkel és megszólalt a belső “sárga nyíl”, hogy gyorsan forduljak el innen, és a fagyos tekintet helyett mosolyogni kezdtem. Viccelődésre váltottam, ami feloldotta a hölgyet, és a bénultságát kreativitás váltotta fel. Pár perc múlva a borral a kezemben libegtem ki a boltból.

Énkép mozaikok. Jesszus mennyi minden formálja őket! Vizsgálhatjuk a genetikát, a tanulási területeket, folyamatokat, mégis maradnak olyan mozaikok, amikre, vagy amik mélységére semmilyen ésszerű magyarázatot nem fogunk tudni találni. Ezek a mozaikok csepegnek át előző életbeli énképekből. Olyan énkép mozaikok ezek, amiket egykor figyelmen kívül hagytunk, és még mindig tanulnivalónk van vele, ezért hozzácsapódtak a mostani életünkhöz is. A kialakulásuk oka nem jelen életbeli családi, iskolai vagy egyéb hátterű, így nem számolunk velük.  Pedig ha a pszichológia ezt is számba venné, könnyebben boldogulna viselkedésproblémákkal, szituációmegoldásokkal. Bizonyításuk, kézzelfoghatóvá tételük azonban nehéz, mert ezek energiák, amik alattomosan, vagy inkább zseniálisan rászövődnek jelen életbeli helyzetekre, szituációkra ismétlődésként, és a nehézségük többnyire a többrétegűségükben, és ismétlődésük miatti makacs jelenlétükben rejlik.

Ezért összeszedtem minden bátorságom, és csomagolok. Holnap Németországba utazok, és árgus belső szemekkel fogom figyelni, mi minden mozdul meg, erősödik-gyengül bennem a környezet energiái hatására, ha már a puszta gondolat, hogy odautazzak “nekivágott a falnak” olyan mintákkal, amik így belegondolva valóban jellemzőek voltak rám, bár az évek során sokat tompultak, de mint kiderült, csírái még most is növekedésre várva ott lapulnak bennem. Csakhogy a szabad akarat pontosan azért adatott meg az Embernek, hogy eldönthesse, mit locsol tovább, hogy markáns gyümölcse legyen, és minek a táplálását kezdni megszüntetni – elsősorban úgy, hogy el kezdi felfedezni, mi minősül táplálásnak.

Gyomlálni fogok. Gondolati, érzelmi mintákat fogok gyomlálni úgy, hogy nem a gyökerüket kutatom, nem az okukat firtatom, hanem megkeresem, mi minden tartja őket életben, aktívan jelen tudatosságomban, és ehhez elmegyek oda, ami a leginkább emlékeztethet erre, ez pedig halnak a víz, madárnak a levegő, nekem pedig mindaz, ami feljövőben van – időben és térben elérhetővé téve – és köszöntöm magamban: Ultreia!