Előrelátás

A mai tanítás nagyon nekem szól. Ugyanis sokszor van az, hogy előre megjelennek bennem dolgok kristálytisztán, és szinte mindig meg is történnek. De van, amikor csak egy részük történik úgy, ahogy látom, és aztán másfelé kanyarodnak az események. Ennek megértéséhez ma hajnalban a sötétben egy egészen meredek úton battyogunk lefelé, természetesen fejlámpával, hogy lássunk is valamit.

Nem azért van sötét, mert olyan túl korán lenne, hanem mert itt fél nyolc előtt nem nagyon lehet menni fejlámpa nélkül. Ahogy ballagok lefele, időnként azért föl merek pillantani, és látom, ahogy a messzeségben nagy fényáradattal alattunk elterül Ponferrada. Viszont tudom, hogy Ponferrádáig van még jó pár kis falu, amin keresztül kell mennünk, csak azoknak a fényei elenyésző módon láthatóak. Pont ez az  előrelátás: látom Ponferrada fényeit, de odáig el kell hogy jussak, odáig meg kell tegyek egy utat, és mire odaérek, ott már más állapotok várnak rám, mint amibe innen fentről belenéztem, annak függvényében, hogyan lépkedtem odáig. Amit előre látok, az csak egy lehetőség.

Előfordul, hogy találkozok valakivel és nemcsak az előző életek emlékei jönnek fel, hanem az is, hogy hova, merre lehetne kanyarítani ezt az életet. És bármennyire igyekszek ennek megfelelően lépkedni, a másik úgy dönt, hogy nem hajlandó.  Ő úgy dönt, hogy nem jön el Ponferrádába, ahol esetleg leülhetnénk egy jó hideg limonádé mellé, hanem megáll a kis faluban. És én csak várom-várom, és nem jön, pedig egyszer oda fog érni ő is. Csak én legtöbbször nem vagyok elég türelmes, és nem várom meg, hogy odaérjen.

Sokszor villannak föl események, amit nem tudok hova tenni. Ezek a kis falvak, amelyek fentről nem láthatóak, de attól még ott vannak, attól keresztül megyünk rajtuk, és ami ott történik, az a szabad akarat.  A szabad akarat mindig-mindig megadatik az ember számára! És hiába vannak nagy városok, cél- és részállomások, mint mondjuk Ponferrada, eldönthetjük, hogy hány kis falut érintünk, míg oda eljutunk; mennyit ücsörgünk egy-egy kis faluban, vagy éppen mehetünk még tovább egyenesen. Úgyhogy végtelen számú jövő lehetősége áll velünk szemben, és a szabad akaratunk az, amely meghatározza az utat, amin odaérünk. És maga az út dönti el, hogy mit fogunk ott találni, mire odaérünk.

Amit én látok sokszor, az egy egész pozitív variáció, amire ebben az életben lehetőség lenne, csak hát másképp döntünk. Kicsit még elmolyolunk egy-egy problémával, egy-egy érzelemmel, egy-egy személlyel, akit már rég el kellett volna engednünk, és nem használunk ki minden pozitív lehetőséget a tudatosságunkon keresztül. Ezért bár Ponferrada ugyanolyan, akárhányan odaérünk, mind másmilyennek látjuk, mert mind saját magunkon keresztül figyeljük meg. És persze most nem erről a városról beszélek – ami olyan, mint egy kis ékszerdoboz innen magasról, mint amikor a repülőből látunk városokat – hanem élet állomásokról, amik beragyogják az életutunkat. Előttünk kanyarognak és mi bejárjuk őket.

Az én célom, hogy a tőlem telhető legpozitívabb módon érjem el Ponferrádát, és ehhez sokszor el kell engedni embereket, akik a kis falvakat választják, ahol kevesebb a fény. És ez nem mindig egyszerű egyikünknek sem.

Nevezhetjük önzésnek, de ha egy kicsit jobban belegondolunk, amikor szimbolikus értelemben mondjuk mindezt, és a fényről beszélünk, akkor egy nagyobb kép felé tartunk, és a fény sohasem lehet önzés.

Szeretjük a sötét kis falvakat, ott jobban el tudunk bújni olyan dolgainkkal, amikről nem szeretnénk, ha mások is megtudnák. Míg a sok fénytől kivilágított városban jobban ki kell adni magunkat, és ezt csak akkor tudjuk megtenni, hogyha el tudjuk fogadni magunkat, ha eléggé szeretjük magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Úgyhogy sokan választunk kis falvakat, építünk oda magunknak takaros kis házakat. Ettől még ugyanúgy a sötétben vagyunk, legfeljebb kényelmesen éldegélünk.

A nagy kérdés: tudjuk-e értelmezni, fel tudjuk-e ismerni, hogy valóban a fény felé menetelünk? És erre a válasz, mint a legtöbb kérdésre, szinte mindig ugyanaz: saját életünk mutatja majd meg, hogy jófelé megyünk-e.

Az is probléma lehet, hogy gyakran a fény felé vezető utak nehezebbek, sokkal  több a sziklás rész, a meredek rész, a fárasztó, vagy az esős és saras rész, úgyhogy inkább maradunk a mi kis falvainkban. Pedig Ponferrada ott áll, és egyformán vár mindannyiunkra. És van jó pár életünk, hogy eljussunk oda, de mindig saját döntésünk, hogy mikor vagyunk hajlandóak kijönni a félhomályból, felvállalni a nehezebb utakat is, amik mind arról szólnak, hogy megszeressük önmagunkat, az életünket, az utunkat.

 

Buen Camino!

 

(Szerkesztette: Tantusz  :good: )

One thought on “Előrelátás

  1. Kristán Katalin

    elgondolkodtam, mikor vagyunk azon a ponton, hogy elengedjünk dolgokat, személyeket ? Lehet, hogy pont rajtuk keresztül tudatosodunk???? Nagy kérdés ez számomra, remélem ha hazaérsz beszélgetünk róla :heart: :heart: :heart:

Hozzászólás a(z) Kristán Katalin bejegyzéshez

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

:bye:  :good:  :negative:  :scratch:  :wacko:  :yahoo:  B-)  :heart:  :rose:  :-)  :whistle:  :yes:  :cry:  :mail:  :-( 
:unsure:  ;-) 
 

Kategóriák

Blog bejegyzések archívuma

error: Content is protected !!