Rég hallottunk Tantuszról. Kissé elnyelték a magánélet, és a munkahelyi kérdések útvesztői, de ma újra előkerült, hogy “papírra vesse”, mi mindenről esett le mindeközben a tantusz…

Az utóbbi hetekben sikerült jól belebonyolódnom a hétköznapi lét ügyes-bajos dolgaiba. Dömping időszak a munkahelyen, helyettesítési feladatok mellett egy teljesen új munkakör elvállalása, budapesti értekezlet, helyi fórumok és persze mellette még itthonra is maradtak teendők. Azon kaptam magam, hogy napi 10-12 órákat töltök a monitor előtt fontosságom teljes tudatában és hajtom gőzerővel a mókuskereket, csak épp nem társul hozzá semmiféle örömérzés, vagy legalább egy kis elégedettség. Közben pedig nem marad elég időm azokra a tevékenységekre, amik feltölthetnének, kikapcsolhatnának. És a mai világban ez a „természetes” üzemmód. Robotolunk egy élhetőbb élet reményében, csak épp élni nincs időnk, mert hagyjuk, hogy eltolódjanak bennünk a hangsúlyok.

Nyilván mindenki nem mondhat fel azonnal a munkahelyén, amikor épp elege van, és azt sem tudjuk hirtelen elérni, hogy a munkáltatók elkezdjék meglátni az „embert” az alkalmazottaikban. Azt azonban érdemes mérlegelni, hogy mibe mennyi fölösleges energiát fektetünk, és tudunk-e hatékonyan szelektálni, mi az, ami valóban fontos, és amiről csak mi gondoljuk, hogy muszáj teljesítenünk.

A minap egy munkaértekezleten vettem részt a budapesti központban, ahol minden megyei szervezet képviselője jelen volt.  Azt eddig is tudtam, hogy egy erősen centralizált szervezetnél dolgozom, ami jól körülhatárolt szabályok szerint működik. Érdekes volt látni, hogy jó ötletek, kezdeményezések hogyan halnak el a hatalmi arrogancia súlya alatt, hogyan illan el a motiváció, amikor egy-egy probléma felvetést támadásként élnek meg az irányító oldalon. Elvárják ugyan a javaslatokat, véleményeket a területektől, amennyiben az alátámasztja az eredeti elképzeléseket, azonban bármilyen kritika, vagy hibás működés felemlegetése, netán más ötlet felvetése már-már sértés, és kezeletlenül lóg a levegőben. Így lehet elmélyíteni a kommunikációs szakadékot és halmozni a megoldatlan ügyeket.

Milyen más lehetne a világ, ha az irányító központ nem úgy tekintene a szervezeti célokra, mint valami eszményre, vagy birtokra, amiért meg kell harcolni másokkal, és ahol a cél szentesíti az eszközt. Milyen szép is lenne, ha valós együttműködés keretében, emberi értékek mentén szerveződhetnének a feladatok, mérlegelve minek van értelme, realitása és mi az, ami csak szűk hatalmi érdekeket szolgál.

Csakhogy jelenleg nagyon nem így működünk. Túl sok a kötött, merev szabály és kevés az emberi odafigyelés, a nyitott, rugalmas hozzáállás. Igazi robot üzemmód mindenhol. Az embernek egyszerűen nincs kedve beleszürkülni ebbe a gépezetbe, mégis azt tesszük, tovább erősítve ezt a rendszert. Már pedig színt csak mi vihetünk a saját életünkbe, senki más. Dönthetünk úgy, hogy továbbra is a szürkeségre fókuszálunk, és akkor garantáltan mindenhol azt foguk észrevenni. Így jut el az ember odáig, hogy már-már nincs kedve semmit csinálni, akkor sem, amikor épp „szabad” lehetne. De kereshetjük a színeket is, és örülhetünk annak, ha időnként felbukkanni látjuk itt-ott.

Azt vettem észre, ha jut időm, energiám arra, hogy keressem a saját örömömet, az képes aktivizálni még egy fárasztó nap után is. És ebben rengeteget segít az ébredező természet! Vegyük észre a szépségét, illatát, folyamatos megújulási képességét akkor is, amikor épp úgy gondoljuk, nagyon elfoglaltak vagyunk, és nincs időnk ilyesmire. Ő akkor is ott van.

Tantusz – 2017. április 06. – “Amikor leesik a tantusz”