Az élet mindig olyan embereket sodor az utamba, akiktől sokat tanulhatok, vagy csak én figyelem meg mindenki kapcsán önmagam, és ez lehet az oka, hogy annyi tanulnivalóra bukkanok.

Tomzi nem szereti, ha írok róla. Helyesbítek: Tomzi nem szereti, ha olyasmit írok róla, vagy vele kapcsolatban, ami nem helyezi őt jó fénybe mások előtt – ezt sem fogja szeretni – pedig sok tanítás érkezik el hozzám mostanában rajta keresztül, amiért hálás vagyok.

A legtöbb ember ugyanúgy nem szereti ezt, mint Tomzi, ezért ha bármi olyasmiről szeretnék írni, ami példa arra, mit érdemes kerülni, ha tudatosabbak, békésebbek szeretnénk lenni, legjobb saját magamról írni, akkor is, ha épp nem én velem történt meg valami, amiről eszembe jutnak gondolatok. Engem valahogy kevésbé érint meg a „jó” és „rossz” dualitása. Nem volt persze ez mindig így, ezért nagyon is megértem a folyamatot, és maradnak saját példáim – még ha így meg mindig, minden rólam szól is – hiszen van belőlük jócskán. Rengetegszer estem hasra, vágódtam el, buktam fel, mire sikerült kilábalnom számos komplexusból, amik miatt néha túlzottan adunk mások véleményére.

Pedig micsoda szabadság mások véleményétől nem függni!

Ez a szabadság nem szertelenség, vagy önfejűség. Nem jelenti azt, hogy nem hallgatok meg senkit, dehogynem! Mást sem csinálok, hiszen sokan kritizálnak, de főleg azt figyelem, hogyan hat rám a kritika, és korrigálom saját belső reakcióimat, és csak utána gondolkodom el, miről szólt a kritika maga, min kellene változtatnom? Kell-e egyáltalán, és kinek a kedvéért tenném? Akarom-e azt a változást, de főként: akarom-e azt, amivé a változás tenne?

Többnyire azért figyelek másokra – mihez, hogyan közelítenek, és az hova vezet – mert rengeteget lehet tanulni általa: mit jó átvenni, vagy épp mit ne csináljunk ugyanúgy? Tulajdonképpen mindenki tanítónk, mesterünk, ha felismerjük az általa érkező tanítást. Ha viszont parlagon marad a tanulnivaló, csak sokasodik a bosszankodás, konfliktus, értetlenkedés és elakadás.

Van egy általam kedvelt mondás. Valahogy úgy hangzik:

Az elmúlt évek során egy csomó spirituális tanfolyamon vettem részt, jó pár mestert „elfogyasztottam”, sok csoport tagja voltam, de mindig ugyanabba a falba botlottam bele: kiábrándító emberi gyarlóság. Nem érdekelt képesség, nem érdekelt tudás, nem érdekelt hatalom. Valami emberséget kerestem, valamit, amit nem tudtam szavakba önteni, csak azt éreztem, mi nem az.

Igazán akkor találtam rá arra, amit keresek, amikor arra felfigyeltem, az élet mekkora tanítómester! Mindenki tanítóm, mindenki valami tanítással érkezik az életembe. Végre rájöttem, hogy önmagam egyre tisztább rezgését keresem – mert ez kiváló útvonal a belső béke felé – ehhez pedig nem kellenek drága tanfolyamok, ha képessé válok értékelni bármi tanítást, nem csak a hírnévre szert tett, mestereknek tartott tanítók, vagy előadók bölcselkedéseit.

Isten gyermekei vagyunk. Miért ne lehetnénk Isten tanítványai is? Miért nem tartjuk megfontolandó tanításnak a mindennapok „isteni” iskoláját, az egymástól érkező tanításokat?

Nem tanfolyamok, közszereplők ellen beszélek – hálásan köszönöm tevékenységüket –  csak szeretnék az ő kizárólagosságukon lazítani, mivel annyi minden más is tanító értékű lehetne, ha értékként tekintenénk rá, és az élet adta tanítás ráadásul nem csupán szépen hangzó elmélet, előadás, könyv, hanem magával a gyakorlattal szorosan összefűzött megtapasztalás, s mivel egyébként is mindennapjaink része, ha felfigyelünk rá, ha nem – kéznél van. Éljünk vele!

Santiogóban a katedrálisban üldögélve hasított belém egy gondolat. Nem tudásanyagra van szükségünk – értem itt információk áradatát – hanem viszonyulásaink módjának váltására: azaz mit kezdjünk az információval, hogyan éljünk vele, hogyan alkalmazzuk. A hogyan, a hozzáállásunk, a szándékaink miatt nem működnek alapvető képességeink. A hogyan, a hozzáállás miatt nem emlékszünk olyan csodálatos dolgokra, amik lényünk alapvető részei. Az aktív emlékezés nem információ mennyiség kérdése.

Hirtelen világos lett, hogy amit oly sokszor negatívan emberi gyarlóságnak véltem, az nem más, mint az egyik legaktuálisabb tanítás az Emberiség számára! Mutatjuk önmagunknak mit ne csináljunk tovább, milyenek ne legyünk tovább, és kellenek olyanok, akik észreveszik ezt, megértik ezt, és el kezdenek a hétköznapok szintjén, pillanatról pillanatra emberségesebben, tisztábban, alázatosabban működni, amire igenis képes az emberi faj. (Ennek emlékét hordozzák magukba kódolva a kristálykoponyák) 

E jogának az Ember csakis saját maga tud érvényt adni! Nem hatalommal, nem vágyakkal, kapzsisággal, kíváncsisággal, mert a hogyan miatt képtelenség így célt érni. Amint megvan a hogyan, a megfelelő szándék, a megfelelő hozzáállás, azonnal megnyílnak a kapuk, és el lehet indulni! Ez pedig igaz bármire.

Nincs jó, vagy rossz, csak valamilyen irányba tartó. Hova érsz vele? Merre tartasz?

Figyelj! Figyelj meg magadban mindent, és egyszercsak fel fog tűnni, valóban arra tartasz-e, amit szeretnél. Minden és mindenki ebben segít az életedben, mindenki ehhez tanító. Az is, akinek erről nincs papírja! Ennek tudatosítása, és gyakorlati alkalmazása egyenes út a Belső Mester felismeréséhez.