Többen is rákérdeztek, mit akartam mondani az “Elengedés” című bejegyzésemmel. (korábbi írás itt) Nos, arról próbáltam írni, hogy a szerepekkel járó jogainkról, elvárásainkról kellene lemondani, és akkor közelebb kerülnénk magához az elengedéshez, változáshoz, az elengedéssel járó énkép formáláshoz, fejlődéshez.

Az elengedésnek vannak különböző fokai, mélységei. Ha egy egyszerű, kisebb problémát okozó példát veszek, talán abból is érhetővé válik. Vegyünk egy édesanyát, aki szerető, gondoskodó és szeretné, ha gyermeke nem követné el ugyanazokat a hibákat, amikkel ő maga fájdalmasan vált bölcsebbé, ettől érzi a gyermekét biztonságban. Ez egyfajta szerep, énkép, ami a gyermek, ahogy növekszik, egyre idegesítőbbé válhat egy olyan gyerek számára, aki kilép abból a korszakból, amikor minden szent és sérthetetlen, amit a szülők mondanak, még akkor is, ha ez egyfajta védelem, és végre kóstolgatni szeretné magát, az életet. Saját véleményt, saját tapasztalatot szeretne. Egyre több a konfliktus, és teljesen meglazulhat az egykori szoros anya-gyerek kapcsolat, amit a szülő veszteségként élhet meg, és nem veszi észre, hogy puszta énkép elengedéssel, új szintre lehetne helyezni a kapcsolatot. Több kapcsolatot is.

Mi történik?

Az édesanya megszokja, hogy a kisgyerek boldogan csinálja, amit mond neki, ettől érzi, hogy bíznak benne, és összeköti azzal, hogy szeretve van. A gyerek megnő, és nem fogadja el a szülő tanácsait. Nem mert nem szereti a szüleit, hanem mert más módon szeretné most kipróbálni magát. Az édesanya, ha ezt nem érzékeli, elutasítva érzi magát, és az önmagáról addig kialakult képe felborul. “Ellenkezik velem, nem ismer el; nem fogadja el, hogy jót akarok neki; nem kap prioritást, amit én mondok neki, nem vagyok elég jó neki, nincs felette hatalmam” –  és ki tudja merre borul félre az önértékelése. Egyre nő a feszültség, az ellentét, mert már nem csupán arról van szó, hogy ki mit gondol jónak, mindenki saját határait próbálja védeni. Ha az édesanya elengedné ezt a szerepet, és felvállalna egy új anya szerepet, aki együttműködő, támogató, de nem kizárólagosan meghatározó, akkor elkerülhetne egy csomó további fájdalmas konfliktust.

Ha valaki egy szerephez tartozó jogokhoz, elvárásokhoz ragaszkodik, az énképe része marad, és valahol érvényesülnie akar majd. Újra és újra neki fog futni az érvényesülés reményét keltő harcnak a gyerekkel, hiába ütközik ellenállásba, ha pedig a gyermek nem partner ebben, mert egyszerűen odébbáll, keresni fog valaki mást, a férjét, a szomszéd gyerekét, bárkit, akit elismeréssel pátyolgathat, ahol kidomborodhat önmaga számára saját bölcsessége, segítőkészsége. Ha ott sem kap megfelelően elismerő visszajelzést, egyre több csalódás érheti, csak mert nem veszi észre: magát a szereprészt kell elengedni annak minden korábbi járandóságával, és nem másokra áthelyezni, másokon megpróbálni behajtani.

A mai bejegyzésem arról szólt, hogy minden felborult élethelyzet, ami  nem képes tovább ugyanúgy működni – legyen az körülmények változása, halál eset, szakítás, feladatkörök változása, tapasztalat igények változása stb. miatt – valami elengedéséről szól, ami belül kell  megtörténjen, hogy békesség válthassa fel, vagy tovább fogjuk keresni hozzá a működési területet, akár másik személyben, akár másik kapcsolatban, akár másik helyszínen, és nagy valószínűséggel egy idő után meg fog ismétlődni a kudarcunk, a csalódásunk.

Nem elég elfogadnunk, ha valaki, vagy valami nincs már, vagy nem úgy van jelen az életünkben, mint korábban, azzal, hogy megtanuljuk mással kompenzálni a hiányát. Magunkban kell megkeresni azt a részt, ami miatt fájdalmas, dühítő, megpróbáltató a veszteség, kudarc megélése, és azt kell megpróbálnunk elengedni, átértékelni, megváltoztatni. Ez egy módja annak, hogy ne ismételjünk annyit, ne csak építsük a falainkat, újra és újra, egyre bonyolultabb karmikus rendszerré duzzasztva.