Mielőtt hazamentem a lakásomba, találkoztam Daniellel Chinatownban. Régi hagyomány nálunk, hogy galuskaevés közben beszélgetünk az életről. Hogy bemutassam kicsit Danielt, képzeljetek el egy tömzsi panda macit. Adjatok rá egy nagyon vastag szemüveget – olyan szódásüveg vastagságút. Fessétek vörösre a haját, söpörjetek belőle az arcába. Tegyetek rá egy kipát (zsidó fejfedő), tegyetek a bal fülébe egy arany fülbevalót, és képzeljétek el, hogy amolyan zabálnivaló srác. Jah, és hipnotizáló kék szemek is kellenek. Na ilyen Daniel!
Mikor odaértem, épp egy újabb keleti spirituális könyvet bújt.
– „Jó látni téged, Danny,” – mondtam, és megpusziltam a homlokát, majd leültem elé. „Hogy vagy?”
Anélkül, hogy felpillantott volna, annyit mondott – „Se nem jól, se nem rosszul, – vagyok.”
– „Oh, remek! Megint elszakadás a sebektől, igaz? – válaszoltam ironikusan.
Félrerakta a könyvet, és az arcomba nézett. – „Jobb, mint aktiválni őket, barátom. Sokkal jobb!’
Ezzel elindult a szópárbaj.
Gyorsan odavetettem – „ De hát mindig aktív, barátom. Ha átlépünk rajta, attól még nem múlik el. Meg sem gyógyul. Csak később jön vissza, és jól elkapja a hátsódat.”
Amikor először találkoztam Daniellel a jogi karon, lelkesen kereste a szerelmet. Ha épp nem volt kapcsolatban valakivel, akit úgy hívott, hogy „a nagy Ő”, biztos volt benne, hogy épp most fogja megismerni. Azután találkozott Hannahval – azzal a nővel, akit oly mélységgel szeretett, hogy az életét adta volna érte. Két halálosan szerelmes ortodox zsidó, biztosak voltunk benne, hogy össze fognak házasodni, és gyönyörű családjuk lesz.
De Hannah elhagyta őt a 26. születésnapján, hogy „felfedezhesse a lehetőségeit”. Három héttel később pedig meghalt egy búvár balesetben Belizeben.
Talán hogy kezelni tudja a fájdalmat, talán hogy válaszokra leljen, Daniel spirituális útkereső lett, és főleg Keleti tanításokra összpontosított. Mostanában az érdekelte, hogyan lehet elszakadni érzelmi fájdalmaktól. Kétségbeesetten kereste a pillanatot, miközben félreállította a feldolgozatlan sérüléseket.
– “A dualitás mentesség egy sokkal kiterjedtebb tudatosságot kíván meg, ahogy Lowen mondja. Kevesebb egó, több…”
Közbevágtam, – „Nem, nem kevesebb egó, Daniel! Kevesebb egészségtelen egó. Figyelj! Nem beszélhetsz a tudatosság egységesített mezejéről, ha a pillanatból kiveszel mindent, ami kellemetlen: az egódat, a testedet, a feldolgozatlan fájdalmadat, a személyes azonosulásaidat. Ez nem kiterjesztett tudatosság haver. Ez elkülönülés.”
– “Eléggé magadnak beszélsz, nézzük meg a tényeket! Az elmúlt pár napodat azzal töltötted, hogy gyötörted magad a legutóbbi szerelmed miatt, nemde? Én az elmúlt hónapot úgy töltöttem, hogy semmi sem zavart meg benne.”
– „Jah, mint egy robot.”
Nyilvánvalóan zavartan rázta a fejét, és visszavágott, – „Fel akarsz húzni, mi?”
– „Aktiválódtak a sérülések? Elég gyorsan ment”- feleltem.
Elhallgatott, levette a szemüvegét, hogy megtisztogassa – egyfajta szokás volt nála, ez jelezte, hogy kényelmetlenül érzi magát. Ez a beszélgetés telibe talált.
– „Engedd el őt! Túl intenzív. Mi értelme? Össze fogsz törni, és kiégsz” – mondta teljes bizonyossággal.
Csak ültünk, és ettük a galuskánkat egy ideig. Habár idegesített engem, hálás is voltam neki a tökéletesen időzített üzenetért. Végülis ő volt a tökéletes tükör a megfelelő időben, azt a részemet testesítette meg, amelyik el akart szakadni Sarahtól; amely részem veszteség nélkül akarta megtalálni a Nirvánát, és inkább akart koncepciókban válaszokra lelni, mint érzelmekben. Ő volt a sérült részem, amely még mindig ott csivitelt bennem, és próbált arról meggyőzni, hogy adjam fel a szerelmet, mint út lehetőséget. Ő volt az elszigetelődött részem, mely Istenből lecsupaszított fejbéli utazást akart csinálni. Jó volt rálátni saját magamra kívülről.
Sarahra gondoltam azokban az utolsó percekben, mielőtt a hegyekbe indultunk. Ahogy a napsugár táncolt az arcán, ahogy mosolygó szemei szikráztak, ahogy puha keze a kezemben nyugodott. Isten az örökkévalóságban csak egyszer dobogtatja így meg a szívet. Hogy tudnék hátat fordítani neki? Hirtelen együttérzés öntött el a barátom iránt, ahogy küszködött, hogy hitet találjon a szerelemben egy ilyen szörnyű veszteség után.
– „Most még nem tudsz kapcsolatot felvállalni Danny, de fogsz”- mondtam kedvesen.
Kevésbé magabiztosan válaszolt. – „Meditálva el fogok jutni odáig.”
– „Igen, én is” – mondtam. – „Medi-tali, csak van valami abban, ha két elhivatott szív összeolvad, és így még inkább elmélyíti a meditációs élményt.”
Gyorsan válaszolt remegő hanggal – „Bukásra hivatott”- bár kétségbeesetten próbált szilárdnak tűnni.
Megint be akartam szólni neki, de felnéztem, és láttam, hogy könnyes a szeme. Hirtelen nem volt min vitatkozni. Próbálta, ahogy csak tudta, kezelni a fájdalmát. Én pedig próbáltam, ahogy csak tudtam, hinni a szerelemben. Mindenki a ma útját járta.
Részlet a “Szokatlan kötelék” című könyvből. Szerző: Jeff Brown forrás: angol cikk
Nagyon jó és valóban le lehet vonni a következtetés,köszönöm