Úgy látszik az élet iskolájában nincs szünidő. Egyik változás követi a másikat. Amikor azt hiszed, hogy túl vagy egy nehezebb szakaszon és végre kicsit megpihenhetsz, hátradőlhetsz, akkor hirtelen ott terem egy újabb próbatétel.
Én is azt reméltem, most hogy lezárult a válási folyamat, és végre a gyerek körül is elsimultak a zűrös hullámok és már a munkahelyemen is egész jól mennek a dolgok, lehet egy kicsit lazítani. Tévedtem. Újabb kő pottyant a komfortzónám állóvizébe. A napokban kiderült, hogy egy régebbi kolléganő kicsit hamarabb visszajönne GYES-ről, de vele együtt már sokan lennénk erre a feladatra. Viszont egy másik részlegnél meg hosszabb időre kiesik egy munkatársunk, aki munkáját sürgősen át kellene venni. Rám esett a választás, hiszen én vagyok itt a legfrissebb, így a legmobilabb munkaerő, mivel még nincs igazán kötődésem semmihez.
Az első reakcióm a heveny pánik volt. Úgy éreztem, hogy szép-szép, hogy ennyi lehetőséget kapok a változásra, de valahogy jóból is megárt a sok, túl sűrű nekem ez a tempó. Épp, hogy kicsit lenyugodtak körülöttem a dolgok, és kezdhetem elölről a tanulást, beilleszkedést, alkalmazkodást egy másik közegben.
Nemcsak maga az újabb változás ténye bizonytalanított el, hanem az is, hogy olyan tevékenységbe kényszerülök, amihez nem értek, nem vonz, nem az én világom és nehezen tudom elképzelni, hogy megtalálom benne magam. Ráadásul az emberi háttér is keményebb, jobban meg kell küzdeni azért, hogy befogadjanak. Belül teljes elutasítással álltam az egészhez és ennek köszönhetően rögtön aktiválódott a „kiszolgáltatott, áldozati szerepminta”, vele együtt a mardosó önsajnálat. „Miért pont én??” Csupa régi, jól ismert érzés.
Megpróbáltam félretenni a zsigeri „nem akarásomat” és úgy megfigyelni, hogy mit mutat magamról ez az egész helyzet, vajon milyen blokkjaimat célozza meg? Ahhoz, hogy ez kiderüljön, rájöttem, hogy bele kell engednem magam ebbe a folyamatba, nincs értelme befeszülni, árral szemben kapálózni. Legalább megpróbálom, ami jön, mert attól hogy első pillantásra nem tetszik, hozhat teljesen új tapasztalásokat is. Persze az is lehet, hogy most éppen arról kell tanulnom, hogy ki/mi nem vagyok.
Próbálom megőrizni a nyitottságomat. Lehet, hogy egyelőre pont az a feladat, hogy bármilyen közeghez és tevékenységhez ön-azonos módon tudjak kapcsolódni, és ha az derül ki menet közben, hogy nagyon nem az én világom, akkor merjek lépni, váltani. Meglátjuk…
A tudás az, ha minden nap tanulunk valamit. A bölcsesség az, ha minden nap elengedünk valamit.
Ahogy ezt végig zongoráztam magamban, és elengedtem a félelmeket, enyhült a feszítő „kényszerhelyzet” érzés. Mit ad Isten, ma azzal hívott fel a főnököm, hogy még az is lehet, hogy csak átmenetileg kéne besegíteni a másik helyen, amíg nem találnak valami végleges megoldást, ne aggódjak, még nem lefutott dolog ez az egész.
Egy biztos, a tanulási folyamataink legtöbbször nem a kényelemről, vagy a komfortról szólnak. Belső korlátok, blokkok vannak bőven, amit bontogatni lehet. Úgy tűnik, én is újabb rétegekhez érkeztem.
Ez persze nem jelenti azt, hogy mindig mindent úgy kell elfogadni, ahogy van. Meg kell tanulni meghúzni a saját határainkat és ha kell, akkor kiállni magunkért.
Tantusz – 2017.febr.05 – “Amikor leesik a tantusz.“