Kezdhetném úgy az írásom, hogy „azt gondolom, hogy”, vagy „tudom, hogy…”, de pont arról szeretnék írni, hogy ez milyen megtévesztő. Ha szeretném, hogy bármi változást is hozzon a gondolatom, a „tudásom”, akkor először be kell látnom, hogy írásakor, olvasásakor, vagy megfogalmazásakor pusztán egyetértés történik valamivel, vagy annak felismerése, hogy „hallottam már róla”, „elismétlem” és itt meg is áll a folyamat. Gyakorlatba ezzel még nem teszem. Betölt az érzés, amit az egyetértés, helyeslés, vagy épp ellenkezés hoz, és nem lépünk tovább. Milyen sokszor nem lépünk abba az irányba, amivel egyébként egyetértettünk!

Van egy láthatatlan program, aminek fogantatásunktól kezdődően ki vagyunk téve, mely elaltatja a Belső Gyermeket, és teszteli, fel tudjuk-e önmagunkban ébreszteni. Egy rózsakvarc kristálykoponyával üldögéltem, mikor keresztülfutott rajtam a gondolat, ami nem az enyém, csak egyetértettem vele (részletek a gondolatokból, amik érkeztek):

Már gyermekkorban sérültök mindattól, amit láttok! Nézz rá a gyermekekre, „mini felnőtteket” csináltok belőlük! Olyan felnőtteket, akik szenvednek önmaguktól, és egymástól.

A Belső Gyermek énünk azon része, mely nem retteg, nem ítélkezik, nem elutasító; mely rugalmas, elfogadó, és képes bárki felé szeretettel fordulni. Épp csak eltévedt fizikai fejlődésünk során, és a felnőtté válást úgy értelmezte, hogy az a felelősségvállalás, kötelességtudat  – annak is egy bemerevedett formája, ami komoly megfelelési kényszerré vált, aminek alkalmazása ítélkezéssel, minősítéssel párosul. A fejlődésünk a program szerint ismeretek, és tudás harácsolása, mely bezárt skatulyákból mereget, és nem az Univerzum végtelenjéből, és bizony gyakran nem fér bele, a „nem tudom”, a „tévedtem” és ezek kudarcaitól való félelmünkben leszoktunk a próbálkozásról, a kreativitástól, a fehér és feketén kívüli számtalan más lehetőségről. Beszűkültünk az akarásba (úgy kell lennie), a minősítésbe (mi tűnik rossznak, mi jónak, ami alapján úgy kell lennie), és dacosan lázadunk, ha nem úgy történik. Elveszítettünk a Gyermeki Énünket a sok „felnőtt” szerepben, amit próbálunk minél jobban játszani, és ezt a folyamatot toljuk egyre fiatalabb generációkra!

A gyermekek nem abból tanulnak a legtöbbet, amiről azt mondjuk, hogy így van, tudjuk, egyetértünk vele, hanem abból, AMIT MUTATUNK cselekvésünkkel, reakcióinkkal.Főleg az új generációk! Nem meghallanak, hiszen látják a sok önámítást, hazugságot, hanem megfigyelnek! Figyelik mi mit, hogyan csinálunk, és visszamutatják, amit látnak.

A világot megváltoztatni nem tudjuk egyik napról a másikra. Néztem a kristálykoponyára, és azt kérdeztem magamban, no, és mi a megoldás? Aztán elmosolyodtam, és egyetértettem az érkező gondolattal: BELSŐ ERŐ. Belső erő az úton maradni, vagy visszatalálni az útra.

A belső erő, belső stabilitás az egyetlen dolog, ami meg tudja fékezni a külvilágból érkező impulzusoknak való folytonos megfelelési kényszert. Csak az tud ellenállni a félelmeknek, mintáknak, akarásnak. A BELSŐ GYERMEK a bennünk lévő végtelen, rugalmas szál, ami segít mélységeket és magasságokat megélni. Tudatosan nem szeretetnek nevezem, mert ezt a szót elcsépeltük. A Belső Erő nem erőlködés, nem harcias jellem, nem agresszió. A Belső Erő a belső vezettetés, belső bölcsesség megtartása, mely képessé tesz ellenállni a küső elvárásokkal cicomázott árnak anélkül, hogy megtörne, megviselne.

A Jelen Emberében ez egy megrövidült, megkövesedett, megbilincselő szál, ami ide-oda rángat, lebénít, vagy épp vergődést okoz, üt, vág. Eltűnt a Belső Gyermek kapcsolódása „Univerzális Anyával”. A felnőttéválás folyamata szétszaggat egy kettőségbe, mely negatív pólusa gyerekes, hisztis, sértődékeny, rettegő, vagy épp féltékeny, irigy, morcos, lelkiismeretfurdalástól szenvedő felnőttet játszó énkép, aki nem találja az Univerzális minőségeket, mert elveszítette Gyermeki ártatlanságát, azaz a dualitásmentes, ítélkezéstől mentes állapotát. Holott ott rejtőzik mindannyiunkban ez a minőség, csak belső erővel, következeteséggel, kitartással, őszinteséggel, nyitottsággal vissza kell térni hozzá. Nem elég egyetértenünk! Be kell mutatnunk mindazt, amivel egyetértünk! Tennünk kell érte!

Nem csak az Univerzum figyel, lát minket, hanem az érkező generációk is. Egyre több minden válik láthatóvá abból, amiről azt gondoljuk, rejtegethetjük, amiről azt hisszük elég csak nem beszélni róla, elég csak megtagadni önmagunk előtt, és pont azok látják meg, akiktől rejtegetnénk: a gyerekek. Gyermekeink, és mellettük saját Felsőbb Énünk. Mindannyiónk Felsőbb Énje… Mind gyermekeink, mind Felsőbb Énünk egyre erősebben reagál mindarra, amit meglát… hátha nekünk (itteni énünknek) is feltűnik… innen nyitva hagyom a gondolatmenetet…   és csendben, saját magammal folytatom tovább…

Szeretnék köszönetet mondani Laczkó Pálnak, aki makacsságom ellenére támogat, továbbá a Spirál Fórum csoportnak, aki körbevesz, mint egy nagy család. Ha bárkit érdekelnek kristálykoponyák, kristályok, hadd ajánljam a Kristálykapu ásványboltot (elérhetősége). Érdemes oda benézni, sohasem tudni milyen segítségbe futunk bele, ha egy kicsit elébe indulunk. A kristályok sok mindenben tudnak segíteni nekünk…és nem utolsó sorban gyönyörűek!