Az első tíz nap

 

Egyedül menni épp olyan nehéz, mint másokkal. Mindkettőnek megvan a maga előnye és hátránya, csakis mi dönthetjük el, melyiket választjuk.

Tíz napja járom a Caminót, 220 kilométer van mögöttem. Mit tanultam belőle? Lehet, hogy még nem tudom, viszont végre késztetésem volt, hogy valamit üzenjek haza:

Ha egyedül mész az úton, sokkal hamarabb elfáradsz, sokkal hamarabb elkeseredsz, sokkal hamarabb feladod, vagy épp olyasmiket hiszel el magadról, ami nem vagy, és egészen mássá válsz, mint ami lehetnél.

Ha mással mész, könnyen befolyásolhatóvá válhatsz. Olyanná, mint amilyenek mások, vagy amilyennek mások akarnak téged, és ez nem biztos, hogy jó neked.

Ezért a legjobb út az, amikor a megfelelő emberekkel megyünk, akik azt is hagyják, hogy néha egyedül legyünk. Akik segítenek abban, hogy a magunk útját járjuk, de kezüket  nyújtják, amikor éppen eltévedünk, elkeseredünk, elfáradunk. Ezt a legnehezebb megtalálni: Kik azok a társak, akik hagyják, hogy önmagunktól előrébb kerülhessünk saját utunkon? Vonatkozik ez a munkahelyünkre, a családunkra, baráti körünkre. Körbe vagyunk véve egy olyan világgal, amiben sokszor azt sem tudjuk, hogy kik vagyunk, és hogy önmagunkra találjunk, abban még hátráltatjuk is egymást.

Amikor elindultam a Caminóra, mindenki azt mondta, ez a belső útról szól. Az első hét nem szólt másról, mint a külsőségekről. Több száz ember indult el egy ugyanazon a napon. Kerülgettük egymást, felszínes fecsegéssel telt az idő, kényszeredett megosztással küzdött mindenki. Ment a harc az ágyakért, ki ér oda hamarabb. Teljesítménytúrába fordult át az egész belső út. Rengeteg bosszúsággal járt, hogy tud az ember nem részévé válni annak, ami magával ragadja, ami sodorja, ha az úton akar maradni.

Kell az a pont, amikor meghozzuk a döntést: Miért, milyen áldozatra vagyunk képesek? Kell az a pont, mikor tovább látunk, mint az a helyzet, amiben éppen vagyunk, és ennek fényében döntünk.

Hogy milyen a Caminót járni? Ugyanolyan, mint bármi más az életben: attól függ, mivé tesszük.

Az én caminóm eddig elég változatosra sikerült: átvergődtem a Pireneusokon, tudom milyen, amikor minden porcikám fáj, és mégis menni kell tovább. Tudom milyen, mikor szakad az eső, éhes vagyok, de minden szálláson azt mondják, hogy nincs már szabad ágy, és harminchat kilométernél egyszerűen olyan kivertnek és elhagyatottnak érzed magad, mint még soha. De azt is tudom milyen, mikor reggel felkel a nap és elkezdesz mosolyogni, vagy milyen a telihold fényénél a sötétben járni az utat.

Ma reggel úgy sétálok, hogy épp nem fáj semmim, nem zavar semmi, csak lesem a felhőket, míg a legtöbb ember békésen alszik. És próbálom felkészíteni magam arra, amikor megjelennek az emberek. Hiszen bármennyire belső utakat járunk, itt élünk a Földön. A Föld mindannyiunké! Tudni kell úgy élni, hogy sokan vagyunk, különbözőek vagyunk, más-mást akarunk. Lehet, hogy számunkra az a legfontosabb, amit mi szeretnénk, amit mi akarunk, de összességében, egyikünké sem fontosabb, mint a másiké. Így amikor összecsattanunk különböző érdekek, kívánságok miatt, lehet, hogyha ez eszünkbe jutna, már nem is lenne akkora konfliktus belőle.

Már sztorizni is tudok a Caminóról. Történtek vicces dolgok, nehéz dolgok, bölcsességet adó dolgok. Ma inkább azt mesélem el, ami a legmélyebben érintett meg. Logronóban történt.

Fárasztó nap után értünk oda, fogalmunk nem volt lesz-e szállás. Ismerős zarándok társak ültek egy épület előtt, így leültünk mi is melléjük. A templom parókiájának ajtaja volt. Itt sikerült ágyat kapnunk aznap estére. Fáradtan készülődtem lepihenni. Annyira nem érdekelt kik vesznek körül, milyenek a körülmények, alig vártam, hogy lezuhanyozhassak. Aztán kiderült, hogy ez a nap számomra még nem ért véget.

Mindenféle belső képeket kezdtem el látni. Hallottam, ahogy nők sikítanak, gyerekek sírnak. Egyetlen szó lebegett a szemem előtt: “inkvizíció”. Akármit csináltam, a képek csak jöttek-jöttek, egyre erősebben.

Aznap este misére voltunk hivatalosak, amit értünk, zarándokokért mondtak. Egyre rosszabbul voltam, szédültem, hányingerem volt, fájt a gyomrom, feszített a mellkasom. Alig tudtam elvergődni a templomig, pedig pár lépésre volt tőlünk. Végig hallgattam a misét, sorba álltam az áldásért és egyre rosszabbul lettem. A vacsoránál már szinte úgy éreztem, hogy elájulok. Egyre erősebbek voltak ezek a háttérképek. A valóság kezdett elfakulni. Olyan képsorokat néztem végig, amit nem akartam elhinni, hogy ez valóban megtörténhetett. Elkínlódtam magam valahogy az ágyamig és aztán beájultam, elaludtam. De újra és újra fölébredtem. Csak jöttek és jöttek a képek, ahogy nemcsak kínozzák az inkvizítorok az embereket, hanem mérgezik őket, hogy a kínzások között is kínlódjanak gyomorfájdalmaktól. Láttam, ahogy az emberek hánynak, vergődnek a cellákban. Másnap alig tudtam kikecmeregni a városból. Úgy éreztem beszakad a mellkasom. A hányással küszködtem, hogy visszatartsam, de közben egyre jobban fájt a gyomrom. Ez volt a legnehezebb napom idáig. Húsz kilométert gyalogoltam ilyen állapotban. A következő szálláson szinte úgy estem be az ajtón, hogy ketten kaptak el és ültettek le egy padra. Egyszerűen bármit csináltam, nem voltam jobban. Akkor segítséget kértem otthonról. Ahogy leszedték rólam ezt a rengeteg negatív energiát, amit ott, a templom parókiáján szedtem össze inkvizíció-korabeli képeket nézegetve, minden fájdalmam és rosszullétem azonnal elmúlt. Már csak meg kellett erősödnöm, annyira le voltam tőle gyengülve.

Életemben nem hallottam még erről a városról, de utólag, amikor már jobban voltam, utánanéztem. Spanyolországban az egyik leghíresebb inkvizíciós központ székhelye volt. Több ezer embert vetettek alá tárgyalásoknak, köztük gyerekeket, nőket, és kínozták meg őket brutálisan. Az 1600-as években itt volt a leghíresebb boszorkányégetés. Ide sikerült becsöppennem!

Navarrettában a templomban csak ültem, és potyogtak a könnyeim, és kérdeztem, hogy “mégis mi történt?”. Ahogy egy picikét előre dőltem, a nyakamban egyre jobban elkezdett kilengeni a kis tasak, amiben hordom a kristálykoponyát. Akkor jöttem rá, hogy ez az egész róla szól. Ő szúrhatott szemet azoknak az energiáknak, akik még mindig az inkvizíció tanait képviselték és támadtak mindent, amit nem tudtak elfogadni. Ha akkoriban elleneztek egy gyógyítót, most miért toleráltak volna valakit, aki olyan energiákat próbál képviselni, ami valami újat képes megmozgatni?  Márpedig a kristálykoponyák ilyenek. Hirtelen átfutott rajtam, hogy “csak el kellene dobnom”. Helyette elővettem a kis tasakból, és attól kezdve a kezemben hordtam, mert ezzel vállaltam fel azt, ami az én hitem. Amit nem kell, hogy mások elfogadjanak, de én sem tagadom meg önmagam, csak mert mások másban hisznek.

Azóta már újabb kilométerek vannak mögöttem, nem fáj semmim. Másnap, mikor fölébredtünk és útnak indultunk, egy órán keresztül gyönyörű szivárvány kísért bennünket. Megint beigazolódott, hogy bármi bajunk van, legyen az fizikai fájdalom, lelki probléma, energetikai támadás, előbb-utóbb megtanuljuk amiről szól, és akkor elmúlik. Legtöbbször a tanulás belső döntésekről szól, és a képességről, hogy kell-e segítséget kérnünk. Van, amivel magunknak kell megküzdeni, és van, amihez el kell fogadnunk mások segítségét.

El kell fogadjuk: ezt a Földet nemcsak mi lakjuk. Sokan vagyunk, sok emberrel kell, hogy kapcsolatba kerüljünk, és azok a szituációk, amik a kapcsolódásokat létrehozzák, sorra jönnek elénk.

Lassan ébredeznek itt az emberek, épp egy településhez közeledek. Még csak a fényei látszanak, de már érzem az ízét a reggelinek, ami ott vár rám.

Semmiben sem tér el a Camino magától az élettől: haladunk-haladunk előre és a dolgok jönnek velünk szembe, és meg kell velük birkóznunk.

Remélem otthon mindenki jól van, vidáman éli életét, vagy ha épp valami történik, sikerül úgy kezelnie, hogy a vidámság ne múljon el hosszú időre. Amikor tudok, megint jelentkezek.

Addig is: Buen Camino!

(szerkesztette: Tantusz  :heart: )

5 thoughts on “Az első tíz nap

  1. Éva

    Köszönjük a megosztást. Járd az utadat, ami csak a TIÉD.
    Legyen úgy, ahogy lennie kell.

  2. S.Mária

    Köszönöm, hogy mi is ott lehettünk általad .Kísérünk tovább , bár a Tietek a megtett út. Mária Misi

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

:bye:  :good:  :negative:  :scratch:  :wacko:  :yahoo:  B-)  :heart:  :rose:  :-)  :whistle:  :yes:  :cry:  :mail:  :-( 
:unsure:  ;-) 
 

Kategóriák

Blog bejegyzések archívuma

error: Content is protected !!