Mindig is csodálattal vegyes irigységgel figyeltem azokat az embereket, akik „tudják mit akarnak” elérni az életben. Már az általánosban is voltak olyan társaim, akik roppant céltudatosan haladtak álmaik, hivatásuk irányába és ennek rendeltek alá mindent.

Én többnyire azt tudtam, hogy mi az, amit biztosan nem akarok, vagy ami tuti irreális, és ehhez képest pásztáztam a maradó lehetőségek között. Sokáig vonzott a tánc, a színpad világa, de be kellett lássam, hogy nem nekem való. Sem elég tehetség, sem megfelelő alkat, sem pedig kellő extrovertáltság és fanatizmus nem szorult belém. Valahogy úgy éreztem, hogy fölösleges olyasmibe energiákat ölni, aminek a jelen életemben nincs realitása. Van egy nagyon kifejező mondás:

Először huszonéves fejjel merült fel bennem, hogy „és mi van, ha nem találom meg azt a dolgot, amit eléggé tudok szeretni? Akkor mi lesz az, ami értelmet tud adni az életemnek?” Mostanában megint foglalkoztat ez a kérdés.

A sors úgy hozta, hogy hétköznapi, civil szerepek irányába indultam el, és igyekeztem jól csinálni, értelmet találni bennük. Aztán eltelt huszonegypár év, és szép lassan mindegyik szerepem kiüresedett, kifulladt. Valahogy olyan fejezet kezdődött, amikor egyre távolabb kerülök ezektől a hagyományos szerepektől. Furcsa dolog, amikor az ember ennyi idősen keresi a helyét a világban, főleg ha nem nagyon van tisztában azzal, mire is lenne jó.

Nemrég asztrológusnál jártam, mert kíváncsi voltam milyen irányt mutat. Azt tanácsolta, hogy kezdjek valami teljesen új, számomra eddig ismeretlen dologba, ami teljesen átszellőztet, felráz. Olyasmit keressek, amiben ki tudom fejezni magam és van kedvem nulláról megtanulni. Olyat válasszak, ami motivál, feltölt és felszabadítja a bennem lévő kreativitást. Hát, hm. A lecke fel van adva! Meg kell szülnöm egy vadonatúj önmagam. És persze az ember óhatatlanul arra fókuszál, hogy „mi a fenét kellene csinálnia?”, pedig a hangsúly mindig a hogyanokon van, mert ezek nyithatnak ki kapukat.

A teliholddal most induló új féléves ciklus nekem egy kényszerű munkahely váltással kezdődik, amit eléggé nehezemre esik helyén kezelni. Jobb pillanataimban igyekszem látni benne a lehetőséget és a kihívást, tudatában vagyok annak, hogy egy csomó új dolgot taníthat, szélesítheti a látókörömet. Sötétebb napjaimon csak az alkalmazotti kiszolgáló szerep ismétlését látom benne. Totál kitolásnak élem meg, hogy olyan tevékenységet húznak rám, ami távol áll tőlem, nincs hozzá érzékem, és már most monoton favágásnak tűnik, pedig még el sem kezdtem. Döbbenetes, hogy az elme játéka milyen hangulat ingadozásokat tud produkálni attól függően, épp melyik oldal erősödik bennem.

Azt hiszem mindaddig, amíg türelmetlen vagyok, az elmém csak a rövidtávú korlátokat képes azonosítani és ismétlődnek az ilyenkor szokásos reakciók.

Időnként, villanásokra meg tudom ragadni azt a nézőpontot, ahonnan érthető, hogy most ennek van helye, szerepe. Valószínűleg akkor kerülök közelebb a megértéshez, ha csak megfigyelek. Akkor lehet, hogy azt is észreveszem, mit akar mutatni, mire próbál tanítani ez a mostani helyzet. Ha képes vagyok arra, hogy újként közelítsek a régihez, talán az közelebb vihet önmagam megismeréséhez.

Talán pont ez az, ami a mai világban értelmet adhat az életünknek, hogy minél jobban megértsük, kik vagyunk. Hogy most ebben az életben éppen társul-e ehhez hivatás, vagy sem? A régi értelemben véve azt hiszem, részletkérdés…

Tantusz – 2017- február 11 – “Amikor leesik a tantusz.”