Németországban megismerkedtem egy kedves magyar lánnyal. Sok mindenről beszélgettünk, de van valami, ami még jelez bennem most is, hogy írjak róla pár gondolatot, ez pedig az elengedés.

Az élet mindenkinek tartogat tanítást az elengedésről. Az elengedés tárgya, körülményei, mélységei különbözőek lehetnek, de maga az elengedés útvonala valahol mégis ugyanaz, így sokan küzdünk vele, ha nem találjuk. A küzdés nehézségét talán az adja, hogy az elengedés tárgyának megtartására fókuszálunk, és nem saját ragaszkodásunkra.

Figyeld meg, mihez ragaszkodsz magadban, mi az, amit az elengedés folyamata érint!

A veszteség, a döntés, az elengedést megkívánó állapot mindig hatással van valamire, amit megszoktunk, amit szerettünk, ami beépült életünkbe: elvárásainkba, szokásainkba, magunkról alkotott képünkbe, életvitelünkbe, terveinkbe, vágyainkba stb., még a félelmeinkbe is! A megszokott állapotban beálló változás persze, hogy megvisel bennünket. Nem akarjuk a változást. Ha el kezdjük fürkészni magunkban azt a területet, amit a változás érint, és egyre mélyebbre, és mélyebbre ásunk, előbukkan, mitől is olyan nehéz az elengedés, és minden esetben ott lesz BENNÜNK, az a valami, és az nem olyasmi, amit kívülről elvisznek/elvihetnek, elvesznek/elvehetnek tőlünk.

Annak idején, 2014-ben, sikerült jól összetörnöm. Nagyon nehezen jöttem rá arra, amit most fentebb leírtam, és annak ellenére, hogy el kellett engednem egyszerre több dolgot is, azt a részem tápláltam, sirattam, amelyik nem akarta elfogadni az elengedés szükségét. Nem akartam változni! Nem akartam más alapokat létrehozni magamban. Nem akartam máshogy élni. Annyi mindent  nem akartam, hogy nem csoda, hogy ennyire kikészültem.

A testünk, a sejtjeink ugyanis reagálnak a gondolatainkra, és mivel nem akartam a változást, az új életet, az új gondolkodást, az új életformát, az azt szolgáló új sejtműködést is megtagadtam, a régi pedig nem támogatta az egészségem. Kihullott a folyamatban a hajam, egészen kórosan lefogytam, nem vettem észre, hogy életem olyan fordulóponthoz érkezett, amit meg kellene köszönnöm, nem pedig ellenkeznem, hadakoznom kellene vele.

Aminek helye van az életünkben, az be is lép, és ott is marad magától addig, míg szükségünk van rá. Amiről kezdenek jönni a megérzések, hogy egyre nehezebben bírunk vele, egyre jobban ostromolja a belső békénket, azon érdemes elgondolkodni, milyen saját változásokkal, elsősorban hozzáállási változásokkal tudjuk ott tartani, vagy ideje azon dolgozni magunkban, ami sajnálná, amit megviselne, ha elveszítenénk, ha elveszítettük. Aminek nincs helye az életünkben – és értem ezen a szerepet, amit hozzákapcsoltunk – annak a kiváltója eltűnhet az életünkből, akár akarjuk, akár nem.

Az őszinte önvizsgálat sokszor hatékonyabb gyógyszer tud lenni, mint bármi más – testnek, léleknek egyaránt. Keresd mi az, ami megköt, és nem egy személy, nem egy tárgy, nem egy hely, nem egy eszme lesz az, hanem ahogy viszonyulsz hozzájuk, és amint az megváltozik, lehet nem is lesz már rájuk szükséged.