Ma nem én mesélek, hanem mást meséltetek. Olyan barátommal beszélgetek, aki sok változáson van túl, és a Valentin napi időzítés pont témába vág. Témánk: a párkapcsolatok.

Tantusz: Az utóbbi időben elég sok helyen, többféle megközelítésben olvashattunk az építő, emelkedett párkapcsolatok jellemzőiről. Bármennyire is vonzódunk ezekhez a kapcsolati ideál típusokhoz, óhatatlanul magunkban hordozzuk a családunkból hozott mintákat is. Hogy látod, a te kapcsolataid minőségét mennyire befolyásolta az otthonról hozott minta?

Anna: A legutóbbi szakításomat követően az elmúlt másfél évben nagyon sokat boncolgattam a kapcsolataimat. Próbáltam megtalálni azokat a hibákat, amiktől rosszul működtek, és próbáltam rájönni, hogy vajon miért váltak idővel elviselhetetlenné? Ezzel egy időben – valószínűleg nem véletlenül – akadt a kezembe egy pszichológiai jellegű könyv, amiben arról olvashattam, hogy milyen viselkedés jellemző a pszichopatákra. Döbbenten fedeztem fel, hogy az ott felsorolt tíz sajátosságból nyolc 100%-osan, kettő pedig jelentős mértékben illet a volt páromra. Az őt megelőző páromra vonatkoztatva pedig rájöttem, hogy mind a tíz tulajdonság teljes mértékben ráillett. A gyermekeim apjával is kudarcos kapcsolatot éltem meg anno, és nem értettem, hogy miért van az, hogy ilyen jellegű kapcsolatokat vonzok. Mi lehet az oka annak, hogy aki szeretne, vagy akivel jó lehetne, az nem érdekel? Ahogy ezt így boncolgattam, rádöbbentem, hogy az Apám viselkedésmintája van a háttérben. Elkezdtem összevetni a pszichopata viselkedésmód jellemzőivel és ráismertem mindenben.

Így visszanézve megértettem, hogy amibe belesérültem kisgyerekkoromban, akármennyire is rossz volt, mégis az volt számomra a komfortos, ahhoz voltam szokva. Mivel ez jelentette az otthon érzést, tudat alatt ezt kerestem a felnőtt kapcsolataimban is. Erre egészen eddig nem tudtam rálátni.

Van egy régi mondás, Anyám gyakran hangoztatta: „Mindenkinek megvan a vonzata, mindig ugyanazt vonzza be”. Addig ez valóban igaz, amíg nem tudatosan választunk, mert addig a megszokott komfortos érzés határozza meg a választásunkat, függetlenül attól, hogy jó-e vagy sem.

T: Gyerekfejjel milyennek láttad a szüleid kapcsolatát?

A: Nem tudom. Nekem már csak a hidegháborús időszakról van emlékem, kb. 10 éves koromból.

Valószínűleg iszonyú sokat félhettem gyerekkoromban az Apámtól, és ez a félelem végigkísér. Mivel szerinte semmit nem tudtam jól csinálni, és derült égből villámcsapásként jöttek a cirkuszok, állandósult a félelem. Ha valaki fél, akkor még nagyobb félnivalókat vonz be, és ezek jöttek is az életembe szépen. Megértettem, hogy amíg nem tudom megteremteni magamban az ősbizalmat az Univerzum felé, hogy a legjobb jó történik velem, és minden tanít és értem van, addig így fogok félni. Ám hiába mondom azt, hogy „Igen, ezt tudom”, ha még nem tudom gyakorlatba tenni. Tényleg minden a Hit felé visz vissza, bárhonnan közelítem.

Az osztályfőnököm a gimnáziumban az első szülői értekezleten azt mondta Anyáméknak, hogy én egy elnyomott, megfélemlített gyerek vagyok. Ezen a szüleim mélységesen felháborodtak és kikérték maguknak.

Ahogy az ember próbálja tisztogatni magát és próbál tudatára ébredni, úgy merül fel lassan az a kérdés is, hogy vajon miért olyan embereket választunk be magunk mellé, akiket? Valóban úgy működik, hogy amíg nem vagy tudatos, addig csak a megszokott üzemmódot követed. Az én esetemben ez úgy festett, hogy a partnereim egyszer a tenyerükön hordoztak és Istennőként kezeltek, a következő pillanatban pedig nem lehetett tudni, hogy mi várható, és a föld alá gyaláztak. Azért nehéz belőle kilépni, mert először mindig el tudják érni, hogy az ember Istennőnek érezze magát, de sajnos utána mindig jön a legyalázós szakasz, és a teljes kisajátítás, amikor csak rájuk lehet figyelni, senki másra. Ez a típus „kipiszkálja a gyerekeket is a fészekből, sőt mindenkit, csak ő maradjon” – olyan, mint a kakukk.

Most, hogy ősszel eljutottam ennek meglátására, a kérdés az, hogy vajon képes leszek-e ezt tudatosan kezelni, és kitisztítani magamból, hogy idővel meg tudjak élni egy olyan, másfajta kapcsolatot is, ahol már más értékek mentén választok?

T: Annak idején, amikor választottál, volt valamilyen kapcsolati ideál képed, amit szerettél volna megvalósítani, vagy spontán döntések voltak?

A: Spontán alakult. A boldogságot kerestem mindig, de a sérülésem arra vitt, hogy mástól várjam azt, hogy boldog lehessek. Én nem tudtam saját magam elfogadni és szeretni, mert „erre voltam programozva”, ezért azt vártam, hogy majd más fog. Ezért jöhettek a képbe ezek az emberek, akik az első pillanatban felemeltek az égig és én elhittem, hogy most aztán itt a boldogság. Csakhogy mivel nem tudtam magam szeretni, így simán le tudtak taposni a mélybe is.

Most azt gyakorlom, hogy feltétel nélkül szeretem önmagam, hogy önmagamban is képes legyek a boldogságra. Ne azért kelljen egy pár, mert nem bírok egyedül lenni, hanem azért lehessen kapcsolatom, hogy együtt jól érezzük magunkat és tudjunk együtt is fejlődni.

T: Az Ember valahol társas lény. Szerinted mennyire meghatározó szempont az, hogy párkapcsolatban éljünk?

A: Most épp azt gondolom, ha sikerül felismerni azt, hogy miért választottunk eddig rosszul, és képesek vagyunk szembenézni önmagunkkal, akkor lehet esély egy felemelő, boldog párkapcsolatra. De ha ez nem megy, akkor nem hiszem, hogy mindenáron párkapcsolatban kell élni. Kompromisszumokkal teli megalkuvásba már nem szeretnék belemenni.

T: Tehát, ha jól értem azt gondolod, hogy akkor van esélye egy egészséges kapcsolatnak, ha te is egészséges vagy? Azaz először meg kell gyógyulni, hogy realitása legyen egy boldog kapcsolatnak?

A: Igen, hiszen nem várhatom el egy másik embertől, hogy majd ő meggyógyít, majd ő felemel. Ha jól körülnézek mostanság, nincs olyan ember a tágabb környezetemben, aki ne lenne sérült. Mindenkinek meg kellene küzdenie saját magával, és akkor lehetne tovább lépni.

T: Az nem elképzelhető, hogy egy kapcsolatban is lehet gyógyulni? Amikor mindkét fél elkötelezett a gyógyulás iránt?

A: Én azt gondolom, hogy amennyiben csak a másikra fókuszálok, úgy nem. Ha nem tudok befelé fordulni, nem születik meg a lehetőség, hogy másként nézzek rá dolgokra, hogy megugorjam magamban, amit kell, hogyan gyógyulhatnék? Tényleg igaz az, hogy akkor tanulunk, amikor nyakig ülünk a posványban.

T: Ha kapcsolatról beszélünk nekem nagyon furcsa ellentmondás, hogy akkor van rá esély, ha már megtanultuk amit kell, megértünk rá, elég tudatosak vagyunk hozzá. Na de hol marad a romantika?

A: Jaj, hát a romantika! Az minden nőnek kell! Persze racionálisan hangzott az egész, mert azt keresem, hol lehet változtatni, de ettől még érzelmek kellenek! De nem mindegy, milyen érzelmeknek adunk esélyt. Az első lépcső az, hogy rálátok, és meglátom a dolgok gyökerét. Nekem egy év kellett ahhoz, hogy rálássak arra az érzelmi vonulatra, hogy Apámat ismétlem az összes defektes pasimmal. A második szakasz, hogy ezt ki kell „gyomlálnom”, és gyakorlatba kell tennem helyette az újat. A szerelem, mint érzés minősége ezután is meglehet, de nem mindegy a szerelem fátyla mögött mi marad.

T: Annyiféle írás foglalkozik a „lélektársak” kérdésével, hogy valahol mindenkinek van egy „igazi” társa és valahol a tündérmesék is erről szólnak: egymásra találnak és boldogan élnek, míg meg nem…

A: Ezt csak elviccelni tudom. Én még egy emberen sem láttam a táblát, hogy „Hahó, én vagyok a lélektársad”, és fogalmam sincs, honnan lehet megismerni, ha van ilyen. Ráadásul az a hősszerelmes típus vagyok, aki az első pillanatban minden szerelméről azt gondolja, hogy „Igen! Ő a lélektársam”. Így nekem már sok lélektársam volt (akiről kiderült, hogy nem az).

Ha belegondolok, akkor az utolsó 2-2,5 év (amióta a Spirál technikákat használom) hozta meg nekem a valódi változásokat, és a felismeréseket. Nehéz volt az eleje, de belejöttem, és most már úgy gondolom, hogy ha már elkezdtük, akkor ne maszatoljunk, hanem csináljuk rendesen. Szeretnék felkészülni egy egészséges kapcsolatra. Amíg én nem vagyok érzelmileg egészséges, addig nehéz lesz lélektársra lelni. Ettől persze még nyitott vagyok, csak nem áltatom magam úgy, mint régen.

Nagyon nagy segítség ebben a folyamatban, hogy tudom, nem vagyok egyedül, mert ott vannak a barátok, társak, akikkel támogatjuk, segítjük egymást. Rengeteget jelent, hogy amikor épp tipródik az ember, van, aki kívülről tükröt tart a kellő időben. Ilyen értelemben nagyon fontos a társas kapcsolat, ami nem tud mindig párkapcsolat lenni, de ettől még lehet nagyon értékes!

Tantusz – 2017. február.14 – “Amikor leesik a tantusz”