Átfordulások

Azt tartják, igaz barátot, igaz szerelmet nem veszíthetünk el, mert ha elveszítjük, nem volt igaz. Én nem értek ezzel egyet. Az “igaz” ugyanis ugyanúgy relatív, mint bármi más, és legtöbbször mint minden, csak időszakokra életképes, ettől még lehet igaz addig, amíg érvényben tudja magát tartani, és megmaradhat utólag a veszteség érzet, és az azzal járó indulatok, csalódások, fájdalom mellett a tisztelet, a hála, hogy legalább megadatott, és vele adatott meg!

Az álomfejtők tudják, hogy foghullással álmodni vesztséget jelent. Előfordul, hogy pszichésen, tudatalatt előre megérzünk eltávolodó rezgéseket, és álmunkban szimbolikus képekkel tudatjuk önmagunkkal, hogy milyen élmény vár ránk. Míg a Camino-t jártam, volt ilyen álmom, de nem tudtam kire, mire vonatkozik. Úgy gondoltam, hogy az egész Camino annyi mindent megmozgat bennem, hogy valami belső hozzáállásváltozást jelöl az álom.

A Camino előtt hárman, nagyon jó barátnők voltunk. Sülve-főve együtt lógtunk. Olyan volt, mint valami szoros testvériség. Nekem különösen sokat adott az élmény, mert korábban folyton úton voltam, és kevés lehetőségem volt stabil barátságok működtetésére. Tantusz már a gyaloglásaim alatt jelezte, hogy valami nem stimmel a triumvirátus harmadik tagjával, de mivel felém ennek nem jött konkrét jele, nem foglalkoztam vele, mivel volt épp elég nyűgöm-bajom a gyaloglással.  Aztán mikor hazaérkeztem, szembesülhettem én is azzal, amit Tantusz próbált elmondani.

Olyan átfordulás történt, amiért senkit sem lehet hibáztatni. “Talán, ha ott lettem volna” “Talán, ha hamarabb észreveszem” mondatok sorra futottak át az agyamon, de minden fordulóval ugyanoda jutottam: csak a MOST van, és a MOST-ban nem akarja, hogy felé tartsunk, és nem akar felénk tartani, segítséget sem fogad el. Elméleteket gyárt, megindokolja, hogy miért ne találkozzunk, de mind látjuk, hogy másra ugyanazok az elméletek, indokok nem vonatkoznak, csakis ránk, csakis erre az irányra. Átfordultunk más értékekhez, más prioritásokhoz, más rezgésekhez. Egyszerűen megtörtént, mint ahogy hirtelen beáll a halál, és hiába sírunk, tombolunk, nincs mit tenni.

Pár év alatt harmadjára élem meg ezt a jelenséget. Mindhárom alkalommal hihetetlen közelségből indult ki az átfordulás.

Az első párkapcsolat volt, és majd bele pusztultam, mert nem tudtam megérteni, hogy történhet ekkora pálfordulás valakikben? Hiába próbáltunk bármit megbeszélni, minden beszélgetés szétesett, mintha két irány, két ellentétes oldalának képviseletébe szegődtünk volna, holott korábban évekig kitaláltuk egymás gondolatát is. Akárhányszor nekifutottunk, csak egyre nagyobb sebeket ejtettünk egymáson, így egymás védelmére elfordultunk egymástól teljesen. Azóta sincs köztünk semmi érintkezési felület, csak energiák, álmok szintjén, amivel nem foglalkozok.

Nem sokkal később egy közeli baráttal éltem meg ugyanezt. Egyik nap még mindent megbeszéltünk, és pár hét múlva két idegenként, értetlenül, tehetetlenül figyeltük, ahogy darabokra hullik minden, ami valaha fontos volt, és nem tudjuk mit tegyünk, mert minden próbálkozás csak még messzebb sodort minket egymástól, így mindketten hátraléptünk, és elindulunk más-más irányba.

Most újra megtörténik, és megint olyan emberrel, aki nagyon fontos nekem, akiről azt gondoltam, életünk végéig egymás mellett  haladunk. Az előző két példa miatt azonban már nem erőlködök, csak megfigyelek. Szinte süvít a rezgéskülönbség, aminek kapuk nyíltak, és a nyitott kapuk várják az átlépést. A korábbi családias rugalmasságot felváltotta az óvatos viselkedés egymással szemben, a “mit mondjak neki, nehogy megbántsam”, és egyre messzebb sodródunk, mint két fadarabka, amik beleestek a béke csónakjából a sodró árba, és nem tudnak közeledni, mert nincs elég tudatosság, hogy felülemelkedjenek a sodráson.

Amint feltűnt, hogy ez ugyanaz a folyamat, mint korábban kétszer, elhallgattam, és vergődés helyett visszamásztam a csónakba, hogy ne ismételjek, de ettől még elszomorít, ami történik. Nem teszek semmit, mert a korábbi példák mind szembesítettek azzal, mennyire irritáló ilyenkor, ha bárki ellentétes irányt próbál mutatni, mint amerre az ár akar sodorni. Ez a sodrás képes elhitetni velünk, hogy az az egyetlen helyes út, én pedig nem dönthetem el más helyett, merre tartson, csak a kezemet nyújthatom, és el kell fogadnom, ha azt visszautasítják.

Sokszor hiányzik, hiszen alig beszélünk. Ilyenkor újra, és újra feltettem a kérdést: hogyan történhet ilyesmi? Ez a válasz érkezett.

Az átfordulás mindig is része volt a tanulási folyamatoknak, épp csak lassabban haladtak a folyamatok időben, így egy-egy életen belül ritkábban fordult elő, többnyire különböző inkarnációkra esett, így nem tűnt fel, mivel a korábbi életforma emléke törlődött a tudatos síkról. Mintha mindez életed végén történne, és mikor újraszületsz, nem gondolkodsz rajta, hiszen nincs meg a tudatos emléke. Most viszont ott van!

Figyeld meg, hogy mennyi kapcsolat, kapcsolódás olyan mint a kanóc: sebesen ég el, és ha leég, nem lehet ugyanolyanná tenni újra. A “halál” élmény, a transzformáció élmény, az elfogadás egyfajta tanítása

A fizikai halál régóta nagy tanítás az Ember számára. Az átfordulás is egyfajta “halálélmény”, de  nem jár fizikai halállal. Az átfordulások a Vízöntő időszakára időben besűrűsödnek. Gyorsabban lezajlanak. Sokkal közelebb lehet kerülni ebben az időszakban más emberekhez – akár párkapcsolat szinten, akár máshogy – egészen más minőségeket lehet megélni, mint korábban, és úgy veszítesz el fontossá vált embereket, minőségi kapcsolatokat, akik nagyon közel kerülnek hozzád, hogy életben maradnak ők is, te is. Így kell “teljesen új életet” – jelen esetben új életszakaszt kezdeni – hogy megtanuljátok tudatosan feldolgozni, átalakítani ennek fájdalmát, veszteségét, ami különböző inkarnációkban többnyire tudatalattiba bepréselt, fel nem dolgozott teher maradt.

Ez a folyamat a tudatalattit felszabadító tanítási folyamat. Különféle lépcsőfokai vannak. Először csak belecsöppentek, megélitek, majd idővel megtanuljátok felismerni, ahogy harmadjára már neked is ment, majd megtanuljátok kezelni, feldolgozni, ami egészen új nektek, de ha sikerül, kevesebb elvarratlan karmikus szál fog belehúzni régi mintákba.

Az általatok évszázadok alatt megszokott idősíkok a Vízöntő korszakára összecsúsznak, emiatt megélhettek pár hónap, hét, vagy akár pár nap alatt is olyan erős érzelmi kapcsolódásokat, amiket korábbi életeitekben évekre húztatok szét. Régen egy pár hetes párkapcsolat kalandnak számított, most olyan mélységeket hozhat, amik egy életre nyomot hagynak bennetek. A felbomlásuk, az átfordulásuk sokszor érthetetlen számotokra, mert nem tudtok mit kezdeni az időbeliséggel, az intenzitással. Ez egy új tanítás! Meg fogjátok tanulni. És meg fogjátok érteni a jelentőségét is. 

Minden elmúlásról szóló tanítást nehéznek tartotok, de szükségszerűek, mert nem akartok magatoktól mély rétegekbe belenézni. A mély rétegek kitisztítása nélkül pedig nincs felemelkedés, amit annyira szeretnétek.  :heart:  

Maradj a kis békés csónakban! Ha hiányoznak, akkor is. Több esélyed van onnan segíteni, esetleg újra kapcsolódni velük, mint velük együtt sodródva az árbanHa így sem sikerül, nagyon másfelé van dolgotok. El kell engedned őket! Maradjon meg a tisztelet, és hála irántuk, hogy velük megadatott

Az idő pedig pereg, felgyorsulva, és ahogy halad, úgy csúszik szét minden. A kapuk minden átfordulással megnyílnak, és ha átlépünk rajtuk, vissza már nem fordulhatunk. Ha lehet is bármi újat építeni, ez már nem tud olyan lenni, mint a régi. Ez már egy új élet, új minőségeinek lehetősége ugyanabban a testben, és nehéz összeegyeztetni az eleven emlékekkel…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

:bye:  :good:  :negative:  :scratch:  :wacko:  :yahoo:  B-)  :heart:  :rose:  :-)  :whistle:  :yes:  :cry:  :mail:  :-( 
:unsure:  ;-) 
 

Kategóriák

Blog bejegyzések archívuma

error: Content is protected !!