Arányokban történő tanítások

Néha össze kell törni ahhoz, hogy olyan igazságokra találjunk, amik egész életünket megváltoztathatják. De vajon átadhatóak bárkinek ezek az igazságok?

A napokban elgondolkodtam azon, vajon az ember szíve hányszor tud összetörni? Vajon többnek számít, ha alapjában véve ugyanaz váltja ki, vagy az ismétléssekkel is még mindig egynél tartunk, és nem léphetünk egyről a kettőre, míg meg nem tanuljuk a leckét?

Valahányszor elindulok bármi gondolati úton elmélkedés céljából, az út (gondolatmenet) egyszercsak fordul egyet velem, és már nem kérdések, hanem megértést hozó válaszok érkeznek, és átjár valami hihetetlen hála, mennyire szeretve vagyok, épp csak nem azokon az embereken keresztül élhetem ezt meg, akiktől szeretném. :yahoo: De vajon az a fontos, honnan érkezik a szeretet, vagy az, hogy érkezik-e egyáltalán? Mindenképp ez utóbbi! :heart:

Az emberek többsége még nem látja, hogy olyan időszakot élünk meg, amikor átlépéseknek kell megtörténnie – és ez nehezebb, mint a korábbi időszakok, amikor csak körbejártunk dolgokat. Most vagy sikerül átlépni önmagunkon, félelmeken, vagy folytatjuk az ismétlésekkel tarkított utat, de ekkor már nélkülöznünk kell mindazokat, akik a változás mellett döntöttek – és fordítva, nekik is nélkülözniük kell minket, bármennyire is szerettünk volna együtt haladni. Az átlépések vezetnek ugyanis tudatosságszint váltásokhoz, dimenzióváltásokhoz s mivel ez nem fizikai halálunkkal történik, bezavarnak az érzelmi kapcsolódások.


Sok ember fog egymás mellől elsodródni, mert nem indulnak el egymás felé azáltal, hogy hajlandóak többet megvalósítani önMAGukból.


Sokszor úgy érzem nem tudom ki vagyok, miért vagyok itt (minden változás utáni szakasz így indul), de azt tudom, hogy mindig nagyobb szenvedést okozott mások szenvedése, mások bukása, hogy nem tudtam segíteni, mint a sajátom. A legnagyobb nehézséget sokszor az okozta, ha el kellett engednem mások kezét, mikor tudtam, segítségre szorulnak, de egyszerűen elfogytak a lehetőségek. Csak nemrégiben értettem meg, hogy mekkora csapda volt az egész segíteni akarás!

A tanítások energetikai távolság-arányokban jönnek. Ha mindkét fél fejlődik, ezek az arányok haladnak egyensúly, megértés felé. Ha csak az egyik fél hajlandó fejlődni, átlépni önmagán szükséges dolgokban, ezek az arányok egyre inkább eltorzulnak, a közös utak eltávolodnak, elfordulnak egymástól.

Ha csak az egyik fél vállalja, hogy fejlődik, változik a következő történhet a tanító távolság-aránypárok miatt: /Hogy elképzelhető legyen, emelkedéssel és süllyedéssel ábrázolom./

  • Egyikőnk emelkedni kezd, míg a mások nem akar (vagy épp nem tud), és egyre nagyobb lesz kettőnk között a távolság. Egyre jobban eltávolodunk. Vagy….
  • Egyikőnk nem akar változni, tanulni (esetleg nem tud – aminek oka van, csak mi nem értjük) és egyre zavaróbb a kialakuló távolság,  és akkor a másik úgy dönt, nem emelkedik tovább, megáll, leáll, lesüllyed mellé. Ez lehet motiváló, de ha eljön egy pont, amikor már a segíteni süllyedő fejlődésének rovására megy az egész, akkor a másik, akiért süllyedni kezdtünk ugyanúgy süllyedni kezd alánk, még mélyebbre, hogy megmaradjon a korábban kialakult tanító távolság-aránypár, mert egyikőjük sem tanul belőle: nem süllyedni jöttünk a Földre! Hiába segítő szándékkal indulunk lefelé a másikért, nem azt tesszük, ami oldhatná a tanításhoz kialakított arányokat. Minél mélyebbre süllyedünk így együtt, annál nehezebb lesz kezelni az együttlétet, olyan indulatok, erők jönnek elő belőlünk, amiken mi magunk is meglepődünk, és egyre erősebb összeférhetetlenség alakulhat ki, mert a süllyedés, a sötétség erről szól.

EZ AZ, amit korábban nem értettem! Senkit sem lehet húzni felfelé akarata, együttműködése ellenére. Egy ideig lehet motiválni, de ha nem dönt úgy, hogy elindul ő is, próbálhatsz te alkalmazkodni, megfelelni, megérteni, akár össze is törhetsz a próbálkozásaidban, nem az fog történni, amire számítasz. Be fognak borítani a kompromisszumok, az önámítások, a meg-nem-értések, a túl sok áldozat, hogy saját emelkedésedről lemondasz, holott emiatt jöttél a Földre.

Egyetlen lehetőség van: haladni felfelé, és remélni, hogy a másikkal van még közös útszakasz, ami úgy jelenik meg, hogy hiányozni fogsz neki, megértések születnek benne azáltal, amit sugárzol saját emelkedéseddel, és elindul utánad (újra bevonzod). Nem mert te így akarod, hanem mert így harmonizálódnak megint a távolság/közelség tanító aránypárok.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

:bye:  :good:  :negative:  :scratch:  :wacko:  :yahoo:  B-)  :heart:  :rose:  :-)  :whistle:  :yes:  :cry:  :mail:  :-( 
:unsure:  ;-) 
 

Kategóriák

Blog bejegyzések archívuma

error: Content is protected !!