Normális, hogy vannak rossz napjaink, kételyeink: önmagukban hinni folyamatos gyakorlást igényel. Lisa Papez írása bátorságot adhat másoknak is. (Eredeti cikk)

Úgy neveltek, hogy értékeimet mérhetően mutassam fel. Bármit akartam, az állított félre, hogy az én értékeim folyton háttérbe szorultak – és sokáig csak voltak ott.

Hosszú utat jártam be azóta, de még ma is észreveszem, hogy a belső hang gyakran próbál a régi gondolkodásmód felé visszaterelni.

Már dolgoztam egy ideje egy projekten. Eléggé nehézkesen haladt, azután végre kapott valamiféle lendületet. De akkor valaki más, ebben a test-pozitív, vagy mindent megtestesítő jóga világban bemutatta pont ugyanazt. Én is azon dolgoztam (vagy valami nagyon hasonlón), és ez totál elvette a kedvem.

Nem először történt velem ilyen. Ugyanígy éreztem, amikor megnyitottam a stúdiómat, amikor online tevékenységre kezdtem inkább fókuszálni. Jött egy nagyszerű ötlet, elindult a folyamat, hogy megvalósítsam, aztán valaki hamarabb előadta – valaki, akit többen követtek, jobban segítettek, valaki, aki jobb volt, mint én. Az én kis belső hangom rögtön rákezdte „Mi a fenének erőlködsz?”

A saját magamat gátló gondolataim körbevették az értékeimet, és olyankor azon tűnődtem, vajon tudok-e egyáltalán bármit felmutatni, amit érdemes megosztani? Na, ilyenkor voltak rossz napjaim!

Azután egyszer belém hasított, – „No, várj csak! A legtöbb ember, aki azt csinálja, amit szeret, a világban másik száz, ezer ember mellett csinálja azt; egyszerre több ember is foglalkozik hasonló dologgal, és ez egyiknek sem jelent akadályt, akkor nekem mi a bajom?”

Jogos tehát, ha felmerül bennetek, hogy ha ezt a tudatos „szeresd-önmagad/találd-meg-értékeidet” utat járom már évek óta, de még mindig vannak napjaim – a fenét napjaim, heteim, sőt hónapjaim – amikor azzal küszködök, hogy érek-e valamit, akkor valahogy nem normális, hogy én még mindig kételkedek önmagamban.

Nos, mindannyiunknak mások az élettapasztalatai.

Van, aki olyan körülmények között nőtt fel, ahol nem tanulta meg értékelni önmagát, nem tett szert önbizalomra, és mint ilyennek, kemény küzdelmeket okoz, hogy felismerje saját értékeit. Van, aki olyan körülmények között nőtt fel, ahol igenis megtanulhatta értékelni önmagát, és tehetett szert önbizalomra, mégis küzd vele. Ehhez nincsenek előre gyártott sztereotípiák. Nincs bűvös „BEKAPCSOL” gomb az önbizalom működtetéséhez.

Ez döntés kérdése.

Van, hogy hiszek magamban, Van, hogy nem. Amikor nem, akkor visszafordítom, hogy higgyek magamban, úgy, hogy elmondom magamnak, hogy „önmagam szeretete gyakorlás kérdése”. Mint amikor rálépek a jóga szőnyegemre a jógázáshoz, belépek abba a világba, ahol önmagam szeretetét, az önbizalmat gyakorolhatom, ahol megtestesíthetem saját értékeimet.

Azzal kezdődik, hogy beismerem, hogy küszködök vele, és eszembe juttatom, semmi baj – apránként törjük át a falakat.

S hogy velem mi van? Haladgatok előre minden egyes szenvedélyként megélt projektemmel, mert hiszek benne, hogy értékesek, és hogy számít a hangom, akkor is, ha más is hasonlót mond. A különféle embereknek különféle személyisége van, és különféle utakat járnak – az én utam páratlanul az enyém. Lesz, aki arra tart, amerre én járok, amit én tudok adni, más pedig más stílusát választja – és ez így van jól!

Úgy döntöttem saját szívem, saját igazságomat követem, bármi lesz is.