Napok óta járjuk a Mesetát. Ma egy 17 kilométeres szakaszon bandukolunk, mindenféle település nélkül. Én nem tudom, hogy miért kell ez, de minden földutat fölszórnak kaviccsal a vándorok számára. Ezek a kavicsok borzasztóak! Egy idő után már olyan, mintha mind a cipőmön belül lenne. De hát ez van.

Egy olyan részén megyünk a Mesetának, ahol ha jobbra nézek ugyanaz van, mintha balra, és ha előre nézek ugyanaz van, mintha hátra: SEMMI. Nagy pusztaság. Ez az a szakasz, amikor az elme magára marad. Még testi fájdalmunk sincs, hogy az legalább leköthetne. Ilyenkor döbben rá az ember igazán arra, hogy mi minden van a fejében. A mai napon iszonyat mennyi hülyeség jutott eszembe! Jönnek-mennek a gondolatok, amiknek semmi értelme sincsen.

Először kezdtem azzal, hogy azon aggódtam, vajon elég lesz-e a pénzünk az út végéig. Ennek azért még láttam értelmét, mint gondolat. Aztán jött, hogy vajon mennyit kell gyalogolni, míg találunk szállást. Aztán jöttek érzelmi hülyeségek, ahol jól “meg-önsajnálgattam” magam, még pár könnycsepp is kicsordult, de az utat nem hatotta meg: ugyanolyan sivár maradt, ugyanannyi szurkáló apró kis kaviccsal.

Na ezután jöttek az igazán hülyeségek… . Aztán elgondolkodtam, hogy ezek mind bennem vannak? Ezeket mind cipelem?

Talán az unalmas táj miatt: valahogy minden mindegy.

A mai napom legnagyobb problémája az, hogyan lehet itt vécézni. Túl sokan vagyunk az úton és túl kevés a fa, ami mögé el lehet rejtőzni.

Csak megyünk és megyünk itt a kavicsok között. Az előbb felemeltem a fejem, és egy fiatal srác bandukolt előttem. Elmosolyodtam. A sapkájára rá volt írva: “Dear Future, I’m ready!”, azaz “Kedves Jövő, készen állok!”.  Hát,  jah! 

Szerintem egy ilyen szakaszon mindenkinek végig kéne menni. Ilyenkor döbben rá az ember, milyen jó is, mikor van egy kis izgalom, egy kis aggódás, egy kis fájdalom, ha egy kicsit megszakad az ember szíve… Legalább történik valami! Itt? Itt nem történik semmi. Csak annyi, hogy a jobb meg a bal lábam egymást előzgetik, és versenyeznek, hogy melyiket zavarják jobban a kavicsok.

Ma még a hideg csípős szellő sem jött.

Summa summárum, most kezdem el értékelni az élet hullámvasútjait. Biztos, hogy ezért születünk! Fény állapotunkban baromira unatkozunk. Míg ha lejövünk a Földre, sok-sok finom szenvedés vár ránk, amivel elmolyolhatunk egy életre. 

De akkor miért akarunk megvilágosodni? Miért akarunk megint fényállapotba kerülni? Erre is van válaszom: Mert emberként olyan jó akarni. Épp csak váltogatjuk az akarás tárgyát: hol pénzt akarunk, hol szerelmet akarunk, hol egészséget akarunk, hol megvilágosodást akarunk, de ugyanúgy mindig akarunk. Nahát, itt a semmi közepén akarhatok én!

Konklúzió: Nem megvilágosodni jöttünk ide a Földre, hanem élni, megélni, átélni!  És ha megtanulunk megfelelően élni, az meghozza a megvilágosodást.

Jó ez a Meseta, tetszik! 17 kilométer semmi. Nincs, akinek okoskodj, nincs akinek kellesd magad, nincs akinek megjátszd magad, csak Te, a kavicsok és az égbolt. Mint egy röntgen, ami átvilágít, hogy mi lakozik benned.

Buen Camino!

(Szerkesztette: Tantusz )