Van egy ismőrösöm, akivel nagyon örülünk egymás létének, de valahogy nem találjuk egymás helyét saját életünkben. Tegnap éjjel levelet írt nekem, és ma mikor elolvastam, azon gondolkodtam, hogyan, mivel segíthetnék … Ahogy üldögéltem, és ezen gondolkodtam, egy mozgó képsor jelent meg a fejemben, mintha valaki mesélne nekem…

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisbéka, aki nagyon félt a víztől, pedig vonzotta. Egy nap mikor a tóparton üldögélt, arra úszott egy halacska. Egymásra néztek, és beszélgetni kezdtek, tisztes távolból. Mindkettőjüket jó érzés tötötte el a beszélgetésekkel, de egészen más közegben éltek. A halacska gyorsan elfáradt a sekély vízben, így kérte a kisbékát jöjjön vele úszkálni. A kisbéka azonban rettegett a víztől, így kérte a halacskát, jöjjön inkább ő vele a partra ugrálni, közben beszélgethetnének arról, milyen a víz, hátha akkor kevésbé félne tőle.

A halacska nem tudta mire vélni a kisbéka kérését, hiszen mindenki tudja, hogy a halak nem tudnak ugrálni a parton, míg a békáknak eleme a víz. A kisbékának is próbálta elmagyarázni, de a kisbéka csak egyre szomorúbb lett, hogy olyasmit kér tőle a halacska, amitől ő nagyon fél, a halacskának pedig fájt nézni a rettegő kisbékát. Nem akarta, hogy folyton frusztrálja a kérésével, azt szerette volna, ha örülni látja őt. Ekkor a halacska gondolt egy nagyot, mert annyira fontos volt neki a kisbéka, és kiugott mellé a partra. A kisbéka valóban nagyon örült! Úgy lett, ahogy ő akarta. Elkapta uszonyánál fogva a halacskát, és boldogan egyre messzebb ugrált vele a parttól, míg a halacska uszonyai egyre gyengébben kapaszkodtak belé …. A kisbéka nem tudta mire vélni mi történik, csak állt ott megdermedve, és szomorúan…a halacska többé nem mozdult… és ő még mindig félt a víztől.

Mikor végignéztem a “jelenetet”, arra gondoltam, hogy a halacska el is úszhatott volna jó messzire végleg.  Azután rájöttem, ez valami karmikus mese   és nem a megoldásról szól, hanem arról, mi nem megoldás. Nem megoldás egymás kedvébe járni, ha olyasmit kérünk, ami lehetetlen. Nem megoldás saját magunkról lemondani, csak mert a másik fél valamitől. Ismerni kell saját határainkat, és egyeztetni egymással, ki mit kérhet a másiktól, és segíteni egymást, ha mindketten akarják.

Túlzottan megszoktuk a hallgatást, vagy a mellébeszélést. Nehéz áttérni az őszinte kommunikációra önmagunkkal, és másokkal, a múltbéli sérüléseink takargatása, a félelmek helyett. Inkább húzunk erőviszonyokat, amiket magunkra, vagy másokra erőltetünk (persze csak burkoltan, megkoreografálva)… pedig máshogy is lehetne