Amikor a sötét felhők összegyűlnek felettünk, csak azt keressük, hová tudunk menekülni, hol tudjuk magunkat minél kisebbre összehúzni. Csak amikor eltűnnek a felhők, akkor derül ki hova is értünk általa, ahogy kimerészkedünk. Legalább akkor, merünk felszabadultan bocsánatot kérni mindazért, amit a sötétségben félelmünkben tettünk?
A következő fordítás Caroline Miskenack őszinte írása (Forrás, eredeti cikk)
A mi történetünk
Nem áll szándékomban kiteregetni múltunk kellemetlen részeit, de szeretnék időt szánni az emlékezésre.
Kettőnk története erősebbé tett, minden nehézségével.
Fel tudod idézni azokat a napokat, amikor nem hallottalak meg, és te sem hallottál meg engem, és egyikőnk sem volt hajlandó megtörni a merevségünket? Emlékszel, mikor célba vettél tátongó sebeiddel, én meg úgy éltem meg őket, mintha sajátjaim lettek volna, és felerősítve adtam vissza őket könnycseppekkel átitatva? Olyan nagyot tévedtem, mikor felvillant bennem az öröm szikrája, ahogy azt láttam, hogy meghátrálsz a támadástól? Én is nyers voltam, és meg kellett osztanom a fájdalmamat, mert egyszerűen nem bírtam egyedül cipelni.
Gyűlöltem azokat a sötét napokat, amikre valahogy szükség volt, annak ellenére, hogy csupán szenvedést hoztak két elveszett lélekre. Olyan rémisztő volt az egész – ahogy a föld darabokra hullott a lábaim alatt, és nem állhattam tovább melletted a robbanni készülő „piszkos szemetedben”. Halomban hevert, és azt akarta, hogy táplálják, vagy mást is bepiszkított. Bizonytalan voltam. Muszáj volt „takarítanom”, annak minden fájdalmával, ami csak egyre messzebbre lökött tőled. Milyen kimerítő, és energikus „tánc” volt!
Előfordult, hogy gyűlöltelek. Harag öntött el pillanatokra – korábban nem ismertem ilyet.
Ugyanakkor – rájöttem, hogy többnyire magamra haragudtam. Mekkora bolond voltam, hogy maradtam, mikor kétségbeesetten menekülni akartam. Nagyon szerettelek, és abban reménykedtem, ha maradok, az meggyógyít téged, de fel kellett ismernem, hogy ez sohasem az én szerepem volt.
Így csináltuk végig az ismerős mozzanatokat, együtt maradtunk, mert ez tűnt a legbiztonságosabbnak. A kapcsolatunk gyökereiben haldoklott, sötét és szürke fájdalom lett, mint egy viharos égbolt. Üres testek, akik üres szívükön keresztül próbálnak kapcsolódni. Begubóztunk saját rideg világunkba, egyformán magányosan. Csak üres tekintettel tudtál rám nézni – olyan ürességgel, amit már nem tudtam elviselni.
Szavak nélkül szabadítottál fel, még a csontjaimban is éreztem.
Elmémben vagy ezerszer otthagytalak. A bizonytalanságunk megelőzve minket egyre csak terjeszkedett, közben az összeforrasztó múlt görcsösen egyben tartott, sőt egyre csak jobban bezárt az évek során, míg egy nap végre elpattant a húr. Majdnem belehaltunk.
De élet is volt benne, igaz? Túléltük azokat a kimerítő köröket a harcmezeinken. Aztán valahogy, a másodperc töredéke alatt, megjelent valami változás. Egyfajta felismerés, ami tényleg felfoghatatlan, mégis megtörtént. És el kezdtünk gyógyulni új fényben látva, magunk mögött hagyva a múltat.
Most itt állunk, ennek a bölcsességében – amit megtanultunk, mint két ember, aki próbál kihozni valamit egy komplikált szerelemből, amelyben te vezetted kettőnk gyökeres átalakulását.
Úgyhogy szerettem volna elnézést kérni. Azért, hogy korábban nem tudtam az lenni, akire szükséged volt. Túlzottan szégyenkeztem, túlzottan lekötött az, hogy próbáljam magam összerendezni, így semmit sem hallottam meg saját káoszomon keresztül. A védő páncélom túl vastag volt, nem hallottam meg, amit mondani próbáltál.
Nem ironikus, hogy egész idő azt nem tudtam neked megadni, amire én magam is vágytam? De hidd el, most már figyelek, hallgatlak.
Sajnálom, hogy azzal vádoltalak, hogy miattad vérzik a szívem. Olyan bizonytalan voltam velünk kapcsolatban, mihez is ragaszkodunk – annyira próbáltam elérni, hogy működjön. Nem tudtam, nem tudhattam, és féltem soha nem is tudom meg, helyre lehet-e valaha hozni. De te megvédted. Köszönöm!
Gyakran gondolkodom azon, hogy már korábban bocsánatot kellett volna kérnem. Lehet, akkor kevesebb sebhely emlékeztetne most azokra a kínlódásban eltelt évekre. Mégsem szeretnék mindent visszavonni, mert azokban az időkben az volt igaz a heves percekben, annyira igaznak tűnt. És ilyen szeretnék lenni – igaz, veled, önmagammal, értünk.
„Mernünk kellene érintetlen helyekre is belépni. A fizika számára elérhetetlen megkötöz minket, ahogy kicsit elbizonytalanodik lábunk a földön. De beléphetnénk álmaink világába – ott fent, magasan. Csodálatos helyeken. Óriási horizontok mögötti misztikus helyeken. Ott tudnánk egyesülni, lefordítva önmagunkat ebből a világból, ahol most vagyunk. Mert azokon a helyeken új nyelveket beszélhetünk, ahogy felvillantjuk ragyogó fényeinket a sötét égbolton” Caroline Miskenack
